„Ennek a tündéri babának mi vagyunk a szülei, akkor is, ha nem nevelhetjük őt fel!” – Vetélés, halvaszületés: miért hagyjuk magukra a gyászoló családokat?

–

Évekkel ezelőtt volt egy méhen kívüli terhességem, de ott olyan hirtelen történt minden, hogy jóformán azt sem tudtam, hogy terhes vagyok, és már nem is voltam az. Aztán eltelt sok idő, a fiatalságom elröppent, és én sokáig nem találtam rá életem párjára, egy olyan férfira, akivel családot szerettem volna alapítani. Márpedig én családot szerettem volna, nem „csupán” egy gyereket.

Elmúltam negyvenéves, de nem adtam fel az álmomat,

ami végül 2021. március 8-án valóra vált egy lombikbaba képében. Nagyon örültem, bár aggódtam is a terhességem elején. Volt is rá okom, mert kiderült, hogy két hematóma van a méhemben, amik miatt véreztem, és veszélyeztették is a kisbabánk életét. A terhesgondozás egy erdélyi városban történt, mert a gyermekem apukája erdélyi magyar ember. A doktornő nagyon lelkiismeretes volt. Biztonságban éreztem magam. Naponta injekcióztam magam, így végül a hematómáim felszívódtak.

Nagy boldogság volt hétről hétre hallani a kicsi babánk szívdobogását, látni a fejlődését. Minden a legnagyobb rendben volt, és miután a 12. héten is túljutottunk, kezdtünk fellélegezni.

Mindennap beszéltem hozzá, és simogattam, ahogyan ezt a kismamák nap mint nap megteszik. Kíméltem magam, abbahagytam a munkát, vártuk őt tiszta szívünkből, és kezdtük elhinni, hogy szülők leszünk, hogy szülők vagyunk. Büszkén fotóztam az egyre növekvő pocakomat. Nem voltak rosszulléteim. Azon kívül, hogy fáradt voltam, valamint a szokásosnál is szórakozottabb (folyton elhagytam vagy elfelejtettem valamit, egyszer belesétáltam egy vízzel teli díszkútba…), teljesen jól teltek a babavárás hetei. 

Nem tudtuk, hogy kislányunk vagy kicsi fiunk születik-e majd,

a genetikai vizsgálaton is azt kértük, ez maradjon titokban a születése pillanatáig. A vizsgálat eredménye itt is negatív volt, tehát minden rendben volt a babánkkal, ennek tudatában indultunk haza június közepén Magyarországra, egy vidéki kisvárosba. Én maradtam, az apukája visszament Erdélybe a munkája miatt.

Megbeszéltük, hogy itthon is elmegyek kontrollvizsgálatra, bár nem volt panaszom, de szerettem volna, ha itt is van orvosi papírom. Mivel a magánorvosomhoz nem kaptam időpontot, így az állami rendelőintézetbe mentem június 21-én, egy hétfői napon. Nyugodtan várakoztam a folyosón, amíg rám került a sor. Ekkor már a 17. hétben voltam.

A doktor úr a hasi ultrahangon közölte, hogy van egy rossz híre: nem hallja a baba szívhangját!

Abban a pillanatban, mintha kiléptem volna a testemből, kívülről kezdtem el látni a történéseket, teljesen szürreális volt. Még hallottam, amint nyugtatni próbál, hogy ne keseredjem el, mert ez egy nagyon elavult gép, nem biztos, hogy jó a diagnózis. De holnap reggel menjek el a megyei kórházba, és adott egy beutalót. 

Mint egy őrült robbantam ki az ajtón és kezdtem el telefonálgatni, kattogott az agyam, hogy mihez kezdjek, hova menjek… Egy anya nem bírja ki másnapig, hogy bizonyosságot szerezzen arról, él-e a gyermeke. 

Hosszas telefonálgatások után végre sikerült találnom egy magánorvost, aki vállalta, hogy megnéz aznap. Sajnos ő csak megerősíteni tudta azt, amit nem akartam hallani. Akkor már nem láttam a könnyektől. Az én kicsi babácskám nem él, és én észre sem vettem, hogy baj van vele.

Másnap bementem a megyei kórház nőgyógyászati osztályára, ahova a beutalóm szólt.

A vizsgálatok után fontos kérdés volt, hogy miért nem Magyarországon volt a terhesgondozás, és miért nem azonnal mentem be a kórházba, és ha már mégis aznap, akkor miért nem reggel hatkor…

Miután ezen és a PCR-teszten túljutottam, kaptam egy ágyat, átöltöztem, és elkezdődött az a lelki és fizikai gyötrelem, ami életem legborzasztóbb élménye volt. Felhelyeztek három lamináriumot, ami azt a célt szolgálta volna, hogy kitágítsa a méhszájat és elinduljon a szülés. Hanyatt fekve kellett lennem egész nap, hogy ki ne csússzanak.

Délután bejött hozzám a kórházban dolgozó kedves perinatális szaktanácsadó beszélgetni.

Rettenetesen rosszul éreztem magam, össze voltam zavarodva, féltettem még akkor is a babánkat, és féltem, hogy mi fog történni.

Estefelé kezdtem el görcsölni, de azon kívül más nem történt. Így vacsorát már adtak, és ihattam is. Rettenetes hőség volt, a levegő is alig járt, hiába volt nyitva ajtó és ablak, egy forró katlanban voltam. Kérték, hogy éjfél után megint ne igyak, ne egyek semmit.

Az első nap eseménytelensége után másnap a szülészetre küldtek. Ott újabb vizsgálatok következtek. Az idős doktornő olyan durván és tapintatlanul vizsgált meg, hogy megint eleredtek a könnyeim. Az ott lévő orvosok közül az egyik megsimogatta a térdemet vigasztalásképpen. Akkor hangzott el másodszorra, hogy szeretnénk majd a babán egy genetikai vizsgálatot elvégeztetni, miután megszületett. A főorvos úr ezt a kérést jóváhagyta. 

Ezután az egyik szülőszobára kerültem.

Összevissza szurkáltak szegény nővérkék. Nem találták a vénámat, mert annyira ki voltam száradva, és a félelemtől is teljesen visszahúzódtak. Végül a sokadik próbálkozásra sikerült beültetni a kanült, hogy abból először két palack sóoldat, majd a szülést beindító oxitocin csöpögjön az ereimbe. Egy idő után a vérvétel is megtörtént, és az érzékszerveim egyre több mindent felfogtak a külvilágból.

Hallottam, hogy a szomszédban egy anyuka vajúdik, láttam a szülőszoba falán az édes babafotókat, és tudtam, hogy ezt az élményt én most nem fogom megkapni. Nekem most valami másért kell küzdenem, bár akkor még nem is igazán tudtam, hogy miért.

Időnként bejöttek a kedves szülésznők, kérdezték, hogy vagyok, néha bejött az ügyeletes orvos is, aztán meglátogatott megint a perinatális tanácsadó hölgy. Közben hallottam, hogy megszületett a kisbaba, felsírt a kis drága.

Később megtudtam, hogy amíg a szülészeten vagyok, meglátogathat egyvalaki, akinek van védettségi kártyája. Az egyik unokanővéremet kértem meg, hogy jöjjön be hozzám, hiszen sajnos korábban már ő is átélte egyszer ezt a tragédiát. Ő mesélte el, hogy mire számíthatok most, mi fog következni, mit láthatok, ha megszületik a kisbabánk.

Miután délután négyig-ötig a második nap sem történt semmi, azt mondta a doktor úr, hogy ez néha eltarthat hetekig is. De ne izguljak, addig nem fogják elhúzni. Ha rövid időn belül nem történik semmi, akkor KISZEDIK BELŐLEM DARABOKBAN!

Újabb sokk! Mit mondott?!

Próbáltam felfogni, amit hallottam, de nem is akartam, hogy eljusson az agyamig. Ez az ember a gyerekemről beszél! Akit darabokban akarnak kiszedni belőlem?! Nem! Nem! Ezt biztosan nem fogom megengedni! Nekem meg kell védenem a kisbabámat! Nekem látnom kell őt! Nem hagyhatom ezt!

Délután visszakerültem a nőgyógyászatra, ahol ismét a rekkenő hőség fogadott. Akkor ehettem, ihattam megint éjfélig. Étvágyam persze nem nagyon volt. Kattogott az agyam, el voltam keseredve. Az osztályos orvostól újra megkérdeztem, hogy akkor elküldik-e a mintát a kért genetikai vizsgálatra. Ezt megerősítette, illetve értesültem róla, hogy ha másnap délig nem történik semmi, akkor kiveszik belőlem az embriót. Így onnantól kérleltem a kicsi babánkat, hogy szülessen meg! Szerintem addig tudat alatt én sem akartam, hogy megszülessen. Valahogy úgy éreztem, ott bent van a legjobb helye, ott tudom őt megvédeni.

Estefelé még feltettek valami zselét, ugyanazzal a céllal, mint előző este a laminiáriumot. Aztán hanyatt kellett feküdnöm. Este tíz óra tájban már elég rendesen görcsöltem. Hamarosan a görcsök annyira felerősödtek, hogy hangosan jajgattam. Később már szünet sem volt, csak egybefüggő iszonyatos fájdalom. Közben folyt rólam a víz. Egyszer bejött az ápolónő, kaptam egy fájdalomcsillapítót, de semmi hatása nem volt. Hangosan jajgattam tovább, nagyon szenvedtem. Nem tagadom, a végén káromkodtam is. Aztán éjjel egy körül benézett megint a nővérke, megkérdezte, hogy lekapcsolja-e a villanyt. Értetlenül néztem rá. Nem tudtam, hogy sötétben kellemesebb szenvedni, vagy könnyebb vajúdni.

Tudom, hogy a szülés fájdalommal jár, de alapesetben a végén ott van a boldogság… Egy anyának, aki a halott babáját próbálja világra hozni mi a jutalma? Hogy nem darabokban szedik ki a gyerekét?

Kettőkor megint rám nézett, mondta, hogy hamarosan jön a doktornő,

aki fél háromkor – miután valahogy elvánszorogtam a vizsgálóba – valóban megnézett, aztán feltoltak a szülészetre. 

Szerencsémre akkor éjjel rajtam kívül nem szült más. Így a két ügyeletes szülésznő – felváltva – végig velem volt. Beszéltek hozzám, fogták a kezem, simogatták a fejem. Mondták, hogy nem muszáj hanyatt feküdnöm, legyek olyan pózban, ahogy nekem a lehető legjobban esik. Kérdezték, hogy bejön-e valaki hozzám. Csodálkoztam, mert nem tudtam, hogy bejöhet valaki a vajúdásra ilyen esetben. De hajnali háromkor kit csődítsek oda?

Addigra már eléggé kimerültem a görcsöktől, a hőségtől, és hogy nem ihattam, meg a stressztől. A testem sokkot kapott. A két görcs között iszonyatosan remegtem, hangosan összekoccantak a fogaim, nagyon ijesztő volt. De érezhetően könnyebb volt, hogy nem voltam egyedül.

Többször megkérdezték, hogy látni szeretném-e a kisbabánkat, amikor megszületik. Tudom, hogy valakinek könnyebb, ha nem látja, de én mindenképpen meg akartam nézni őt. 

Aztán hajnali négy óra körül végre megszületett.

Nem volt hangos sírás, csak én pityeregtem. Aztán a hasamra fektették a kisfiamat. Merthogy akkor derült ki, hogy kisfiút hordtam a szívem alatt. Akkor éreztem azt a különös illatot, amit addig soha, és ami semmihez nem hasonlítható. Azóta néha fel tudom idézni ezt, ami összeköt a babámmal. És ez megnyugtat. 

Az egyik szülésznő megkérdezte, hogy van-e neve. S akkor tudatosult bennem, hogy még nem is választottunk neveket, hiszen lett volna erre még időnk. Csak annyit tudtunk mindketten, hogy magyar nevet szeretnénk a gyermekünknek. 

A kisfiamnak így egyedül adtam a Bátor nevet. De az apukája is szépnek tartotta ezt a választást.

Néhány percre magamra hagytak a gyerekemmel, hogy elbúcsúzhassam tőle. Megsimogattam ezt a kis csöppséget, akit annyira szeretek így is, hogy egy pillanatot sem élhetett a pocakomon kívül. Gyönyörködtem a szép hosszú kezeiben, lábaiban, ujjacskáiban. Tisztára, mint az apukája! Ennek a tündéri babának mi vagyunk a szülei, akkor is, ha nem nevelhetjük őt fel.

Az egyik szülésznő olyan kedves volt, hogy készített nekünk emlékbe egy lenyomatot a kis Bátor talpáról és a tenyeréről. Aztán visszacsöppentem megint a rideg valóságba, feltoltak a műtőbe, jöttek a száraz kérdések, elvették tőlem a kisfiamat, és filmszakadás.

Öt óra körül toltak vissza a nőgyógyászatra.

Aludtam még valamennyit. Délután újra bejött a perinatális tanácsadó hölgy. Beszélgettünk. Egy nővér rám parancsolt, hogy szedjem össze magam, majd belém nyomott egy injekciót. Később láttam, hogy ott hagyott két szem gyógyszert is, de nem vettem be. Az éjszakás nővérke mondta, hogy jobb is, mert csak egyet szabad este, és egyet reggel. Azért kapom, hogy ne induljon be a tejtermelődés.

Pénteken délelőtt befektettek mellém egy abortuszos beteget, aki valamiféle kényszer hatására folyamatosan beszélt. Aztán végre hazaengedtek. Az adminisztráción, amikor a papírjaimért mentem, megkérdeztem, hogyan hozhatjuk el a kisfiunkat, mert szeretnénk eltemetni.

A hölgy tanácstalanul nézett rám. Egy orvos volt még bent, és ő mondta, hogy keressem meg a Facebookon Levendula Lillát, mert ő fog tudni segíteni nekem ebben. 

Lilla valóban segített, elmondta, hogy mi az útja a kérésünknek. Tőle tudtam meg, hogy a 24. hét előtt elvesztett baba testét jogilag nem lehet kikérni. Így nekünk ebből a szempontból szerencsénk volt. (Lillának van egy segítő csoportja, ahol sok sorstársra találtam.)

A kórház főigazgatójának engedélyével – miután sikerült találnunk egy temetkezési vállalkozót, aki vállalta a temetést – elmentem a kórház patológiai osztályára, hogy aláírjam a szükséges papírokat. Az osztály főorvosa személyesen jött ki hozzám, és szánt rám időt, hogy kicsit beszélgessünk. Elmondta, hogy a babánk nem kaphat halotti anyakönyvi kivonatot, mivel ő hivatalosan nem egy létező személy. Ez természetesen érthető. Rákérdeztem, hogy mikor lesz kész a genetikai vizsgálat eredménye, és hogyan kapjuk meg. Ő nagyon csodálkozott, mert nem tudott ilyen kérésről, nem volt ráírva a lapunkra. Elmondtam neki, hogy ez miért fontos számunkra. Miután hazaértem, rögtön írtam egy e-mailt erről a kórház főigazgatójának – előzetesen egyeztetve a betegjogi képviselővel, mert éreztem, hogy hiába kaptam ígéretet rá, nem tettek semmit annak érdekében, hogy genetikai vizsgálatra is sor kerülhessen. A levélben jeleztem, hogy természetesen vállaljuk az ezzel járó költségeket is, csak tegyék lehetővé. Erre a levélre választ nem kaptam. 

Másnaptól intéztük a temetést.

Én a végső búcsúzás előtt még egyszer megnéztem Bátort, és elbúcsúztam tőle mindkettőnk nevében. Írtam neki egy levelet, vittem fotót rólunk, azaz a szüleiről, és egy angyalkát. Kértem, hogy ezeket majd tegyék be a kis urnába a babánk mellé. 

A szertartás július 8-án volt. Pont négy hónappal az után, hogy a kisbabánkat a szívem alá tették. Mielőtt a temetőbe mentünk – az apukája, az anyukám és én –, megálltunk, hogy vegyünk még egy kis angyalkát, amit az urna tetejére tettünk. A református lelkész nagyon szépen beszélt, és egész idő alatt ott repkedett körülöttünk és a kisfiunk körül egy fehér pillangó.

Elbúcsúztunk a kis Bátortól, de amíg élünk, ő velünk marad. Ő tett bennünket szülőkké. S ebben a helyzetben mi így tudtunk róla a legjobban gondoskodni, hogy eltemettük őt a nagypapája mellé. 

A következő napokban próbáltam utánajárni, hogy hogyan jutunk hozzá a babánk genetikai vizsgálati eredményéhez. Miután mindenki másra mutogatott, hogy kit kérdezzek meg, a kezelőorvosom pedig akkor már nem is dolgozott a kórházban, ismét elkeseredtem. Az EESZT felületre aztán felkerült a szövettani vizsgálati eredmény. A vizsgálatot végző doktornőt pedig elértem telefonon. Nagyon kedves volt. Mondta, hogy végül – nem hivatalos úton, de – eljutott hozzá a kérésünk, és, bár nem az ő dolga lett volna, utánajárt, hova kell küldeni a genetikai vizsgálathoz a mintát. S ha akarjuk, megtehetjük. De már a szövettani vizsgálatból kiderült, hogy mi okozhatta a tragédiánkat, így a genetikai vizsgálat okafogyottá vált.

A patológus doktornő elmesélte, hogy mi vagyunk az elsők, akik elkérték a babájukat, éppen ezért az osztályon mindenkit meghatott a történetünk, és ők is megsiratták a kis Bátort.

Tudtam, hogy ezt a tragédiát nem tudom egyedül feldolgozni.

A családorvosnál kérdeztem, hogy ilyen esetben jár-e pszichológiai támogatás. Kiderült, hogy csak a pszichiátriára kaphatok beutalót. Ez ellen hevesen tiltakoztam, de ajánlották, hogy fogadjam el, mert a pszichiátriáról tudnak tovább küldeni a pszichológushoz. 

Így hát elmentem a pszichiátriára. Az előtérben várakoztam másokkal együtt, majd az orvosi szobából kijött egy asszisztens, és hozzám lépett, ránézett a lapomra – amin a nevemen, az adataimon és a küldő orvoson kívül más nem volt –, majd ennyit mondott: Jaj, ne már!, s ezzel el is tűnt.

Értetlenül álltam ott, egy hölgy is csodálkozva kérdezte tőlem, hogy ez meg mi volt. Mielőtt válaszolhattam volna, kijött egy másik asszisztens, és a váróteremben (!) kérdezte meg tőlem, hogy miért vagyok ott. Jézusom! Ez itt tényleg a pszichiátria, csak nem tudom, hogy kik a betegek! Tényleg a váróteremben, a többi beteg, vagy a kísérők előtt kell megbeszélnünk, hogy mi a problémám?!

Az első sokk után végre bejutottam a doktornőhöz,

a tajszámom alapján már le is hívták a kórtörténetem a felhőből. Két roppant fontos kérdés után (miért Brassóban volt a terhesgondozás és miért Brnóban volt a beültetés) jött a harmadik, a megsemmisítő: Nem akarok-e inkább örökbe fogadni?

Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ilyen van! Éreztem, hogy egyre dühösebb vagyok! Próbáltam lehiggadni, úgy sziszegtem a fogam között, hogy egyetlenegy dolog miatt vagyok itt: kaphatok-e pszichológusi segítséget a gyászfeldolgozáshoz, vagy nem? 

Kaphattam, azóta hetente járok hozzá. Úgy érzem, kicsit könnyebb. Már attól, hogy beszélhetek róla, hogy van, akinek elmondhatom. 

S most ez is segített, hogy ezt leírtam. Mert nem akarom, és nem is tudom elfelejteni, ami történt. De nem akarom azt sem, hogy mindez hiábavaló legyen. Azt szeretném, ha olyan egészségügyi dolgozó olvassa, aki a munkája miatt találkozhat ilyen anyukával, aki ezen a fájdalmas úton megy keresztül, kicsit próbálja meg átérezni a helyzetét. Legyen hozzá türelmesebb, empatikusabb. Tudom, hogy az egészségügyi dolgozók vállát is iszonyú teher nyomja nap mint nap. 

De, ha lehet, amikor az anyával beszélnek, ne „embriónak”, „mintának”, „anyagnak”, „abortumnak” hívják a babáját, akkor sem, ha orvosilag ez így helyes. 

Ha pedig egy civil ember olvassa a történetemet, tudjon róla, hogy előbb-utóbb az ő környezetében is lesz egy érintett, hiszen minden negyedik terhesség vetéléssel végződik. A gyászolókhoz, kérem, forduljon empátiával. Merjen kérdezni. Ha kell, hallgassa meg a gyászolót. De ne próbálja meg azzal „vigasztalni”, hogy majd a következő sikerül! 

Ha egy érintett olvassa, tudja, hogy nincs egyedül. És van segítség. 

Nagyon hasznos lenne, ha ezek az anyák kaphatnának a kórházakban egy „brosúrát”, amiben le lenne írva, hogy mi fog történni velük, és milyen jogaik vannak. Hogy bent lehet más is a szülésnél, hogy megnézhetik a kisbabát, hogy eltemethetik őt, hogy kérhetnek pszichológusi segítséget…

Tudom, hogy lesz egy gyerekem, akit felnevelhetek. A társammal megbeszéltük, hogy a vágyunk nem változott, megyünk tovább… De a szivárványgyerekünk tudni fogja, hogy van egy bátyja az angyalok között.

Andrea

Ha érintett vagy, itt találhatsz segítő sorstársakra: 

• Vetélés vagy halvaszületés utáni támogató Facebook-csoport.
• Babagenetika Egyesület.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Rawpixel