„Egy ismerősömnek igazi mellrákja van, nem csak ilyen csomója, mint neked!” – Miért beszéljük le egymást a szűrővizsgálatokról?

–

Olyan sok minden van, amivel kezdeni lehetne. Mit írjak meg?

Hogy milyen hideg a zselé, ahogyan az ultrahang vizsgálófeje rásimítja a mellemre?

A számolgatást, hogy mikor is voltam utoljára ellenőrzésen – és azt a szorítást gyomortájon, miközben nézem a monitoron lüktető szöveteim képét? Meséljem el, mire gondolok?

A nagymamámra gondolok. Hogy amikor életemben először láttam vékonynak és gyengének, akkor már csak hónapjai voltak hátra. Elevenen felzabálta a mellrák.

A gyengülő hangjára gondolok, amellyel olyan megmosolyogtatóan tudta mondani a telefonba: „Pompásan! Hát mégis hogy lennék?” – És aztán már nem bírt a telefonhoz menni.

Nem tud nem eszembe jutni, hogy világ életemben hozzá hasonlítgattak, és hogy abban a pillanatban, amikor a doktornő leírta a leletre a mellem jobb külső-felső kvadránsában lévő csomó paramétereit, örökre befészkelte magát az agyamba a tudat: mi van, ha tényleg mamára ütöttem?

De úgy döntöttem, ez egyszer azokat írom meg, akik szerint paranoiás vagyok.

Akik szerint pénzkidobás ez a sok vizsgálgatás.

(Mert szerintük az évi egy kontroll sok, ugye.)

Akik a második mondatnál félbeszakítanak, hogy „Jaj, hát nekik is volt ilyenjük, mégse járnak orvoshoz vele évente, meg a barátnőjük barátnőjének is, sőt ennél sokkal nagyobb, és mégse aggódik. Meg hogy elmúlik, meg hogy összemegy. Mert a barátnő barátnőjének is eltűnt, amikor terhes lett, egy másiknak meg kivették, nem is volt nagy műtét, szóval elfelejthetem nyugodtan.

Meg hát ott van az a volt évfolyamtársunk, akinek igazi mellrákja volt. Nem csak ilyen jóindulatú izé.”

Szóval nekem nem kell paráznom.

Persze hogy nem.

Ők nem látták a villanást a doktornő szemében, amikor megállította a vizsgálófejet. Én láttam.

Pedig akkor már nyugodt voltam és megkönnyebbült: azt mondta, a pajzsmirigyem szép és egészséges, minden rendben van. Csak a kuponban foglalt csomaghoz tartozott egy ingyenes mellvizsgálat is. Nagymamám jutott eszembe, aki mindig azzal viccelődött: ha adnak, vedd el, ha ütnek szaladj el – és úgy voltam vele, hogy essünk túl rajta, ha már ajándék.

Aztán néhány perccel később már el akartam szaladni.

Tulajdonképpen vicces is lehetne, hogy hányan akarták belémbeszélni az évek során, hogy ne foglalkozzam már ezzel a csomóval, ha ott van, hát ott van. Vicces is lehetne ez a dolog, ha nem emberi életek múlnának azon, hogy milyen gyakorisággal megyünk kivizsgálásra, amikor a legapróbb tünetet tapasztaljuk.

Miközben folyamatosan szajkózzák nekünk a reklámokban meg az orvosi rendelők plakátjain, hogy a megelőzés a fontos, a rendszeres ellenőrzésen az életünk múlhat, egymás között tényleg összeröhögünk, ha valaki jó tanuló módjára valóban el is megy a rendelőbe, még mielőtt nagyobb baj lenne?

Néha szinte lelkiismeret-furdalást keltettek bennem: másoknak sokkal nagyobb bajuk van ennél, ne sajnáltassam már magam.

Egyszer kifakadtam: ha nem megyek rendszeresen ellenőrzésre, és emiatt egyszer csak nem tűnik fel, hogy nagy lett a baj, akkor majd én is igényt tarthatok a sajnálatra? Addig csak álljak szépen hátra a sorban, amíg elő nem rukkolhatok valami igazán súlyossal, és ne vesztegessem az idejüket?

Az el sem képzelhető, hogy a rendszeres orvosi ellenőrzés nem a sajnálat bezsebelésére irányul, hanem épp ellenkezőleg: arra, hogy minden rendben legyen?

Szakmai ártalom, szeretem tudni, mivel állok szemben. Hogy mit jelentenek a latin kifejezések, mi történt azokkal, akik hasonló panaszokkal mentek orvoshoz, mennyi az esélye, hogy a nyugalmi állapotban lévő jóindulatú csomó egyszer csak meggondolja magát.

Én akarok lenni az első, aki megtudja, ha ez esetleg megtörténik. Újságíró-betegség. Ha van is betegségtudatom, akkor az legfeljebb ezzel kapcsolatos.

Nem tudom, miért van, hogy az elővigyázatosságot sokan összekeverik a betegségtudattal, de az, hogy rendszeres kontrollvizsgálatra járok, nem azt jelenti, hogy

• túlparázom ezt daganat-dolgot
• betegségtudatom van
• pszichoszomatizálok (ez a kedvencem! Hibáztassuk előre az embert azért, amit szeretne elkerülni!)
• sajnáltatni akarom magam.

Nem akarok sajnálatot. Nyugalmat akarok. Hogy ne cinikusan kelljen a telefonba mondanom, hogy pompásan vagyok. Hogy ne hangozzék el soha, hogy „későn vettük észre”.

Hogy tudjam: én minden tőlem telhetőt megtettem. És azt a példát mutassam a keresztlányomnak, az unokahúgomnak és mindenkinek, aki lát, hogy az előrelátás nem gyengeség. Nem gáz. Sőt.

Nemrég szúró fájdalmat éreztem a jobb mellemben. Lehetett bármi: cipekedés miatt beszoruló levegő, izomfájdalom. És bármi más is.

Az orvos, akihez évek óta járok, azt javasolta, menjek el mammográfiára – és én azon kaptam magam, hogy nem beszélek erről senkinek. Mintha titokban, fű alatt kellene az ilyesmit bonyolítani, mintha az, aki jelen állás szerint egészséges, bitorolná az orvosi eszközöket meg a doktorok idejét azzal, hogy szeretné megelőzni a bajt.

Volt olyan, aki azt mondta, de halálosan komolyan: „Ezzel az állandó vizsgálgatással azt fogom elérni, hogy elrákosodik a csomó”.

Azt most inkább kipontoznám szépen, hogy erre mit feleltem neki.

Nem tudom, más országokban ez hogy működik, de annyit mondhatok: szívem szerint én inkább dicséreteket meg kitüntetéseket osztogatnék azoknak, akik előre gondolkodnak, nem pedig lehülyézném őket, hogy miért kell ennyit aggódni.

Majd megyünk, ha baj van, ugye?

Meg hát, amúgy is milyen kényelmetlen levetkőzni. Hideg a zselé. Kellemetlen ez az egész.

Hát, ezeket nem tudnám megcáfolni. 

De ha már egyszer mérlegelhetünk, akkor azért mégiscsak jobb megtenni, nem?

Frappáns befejezésem nincs.

Talán csak annyi: amikor legközelebb azzal nyugtatnál valakit, hogy ugyan már, söpörje csak a szőnyeg alá a problémáját, ne tedd. Inkább fogd kézen, és kísérd el az orvoshoz.

És örülj, hogy nem kemoterápiára kell kísérgetned.

Vagy hogy egyáltalán még kísérheted. Mit nem adnék, ha még piszlicsáré vizsgálatokra kísérgethetném a nagymamámat!

Csepelyi Adrienn

 Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images