–

Még csukva a szemem, de tudom, hogy a nagyobbik állát érzem az oldalamba fúródni. Hogy lehet egy áll ilyen hegyes? Lába lelóg a matracról, dobog a parkettán türelmetlenül, én meg kapásból azzal indítom a napot, hogy rászólok, nehogy felébressze a kicsit. Intek, menjünk ki. Tudom, hogy majdnem egy órával korábban keltünk, mint terveztük. Még szinte sötét van. Hiába, második nap a suliban, még minden nagyon izgi… Lesz ez még így se. Legalább többet leszünk kettesben.

Na szóval öltözködünk, szerencsére előkészítettük tegnap a ruhánkat, gyorsan felkapjuk, és lábujjhegyen kilépünk a konyhába.

Én persze lefejelem a konyhaszekrényt, a gyerek nevet, én morcosan hörgöm, hogy ez egyáltalán nem vicces. Homlokomat fogva nyitom a hűtőt, pakolom elő a dolgokat, elkészül a reggeli, zabpehely, banán felkarikázva, mert máshogy nem eszi meg a banánt. Jézusom, de álmos vagyok, na, mindjárt csinálom a teámat, csak a tízórai-készítésen essek túl…

Megkenem a zsömlét, felvágom az uborkát, basszus, elvágtam az ujjam, vérzik, a gyerek közben narancslevet kér, mondom, mindjárt, csak beragasztom az ujjam, persze a ragtapaszt sehol nem találom, nem baj, a zsepim is megteszi, hol a narancslé? Nem, most nem tudok facsarni, érd be a dobozossal.

Na, most már szendvics kész, kaja-pia az asztalon, jöhet a teám. Nincs itthon cukor?! Na ne. Bakker, tudom, hogy a cukor nem is kellene, de a reggeli teámba igenis kell! Sok cukor, sok citromlé, keserűre ázott fekete tea, hát így hogy lesz tökéletes? Sehogy. Megiszom feketén. Persze az élvezeti érték így számomra oda. De legalább picit felébredek. Megeszem egy fél banánt, valamit még akartam, nem jut eszembe, pedig fontos, de elengedem. Átpakolok a kisebb táskából a nagyobba, sok cuccom van, kell a nagyobb táska. Picit félárbócon, de legalább minden belefér.

Annyit tököltem, hogy hiába keltünk jóval korábban, most már csipkednünk kell magunkat. Hallom, felkelt a kicsi, utánam sír. Gyorsan beszaladok, megsimizem, kicsikém, minden rendben, apa vigyáz rád, jövök majd ebédre, de mamiiiiiiii, ne menj eeeel…

Sír, visít, kapaszkodik, nekem mennem kell, a nagy már késéstől pánikolva toporog, az én szemem is könnyes, de elindulunk, ajtó becsuk. Még a lépcsőházban is hallom a sírást. Hát igen, mostanában nagyon anyás lett, de pár perc és már mosolyogni fog, mint mindig ilyenkor, mantrázom, de attól még fülemben cseng a sírás.

Szaporázzuk a lépteinket, sietünk a villamoshoz, nem, ne álljunk már meg minden bokorban, igen, tudom, az egy izgi kirakat, basszus, megint vérzik az ujjam, pedig azt hittem, már elállt, véres lett a kardigánom, remek. Jön a villamos, maszkot elő, tudom, én sem szeretem, de fölösleges utálni, úgyis hordani kell, na légyszi, vedd fel, oké segítek, jegyet elő, jegyet lyukaszt, persze nincs hely, ami a gyereknek tetszene, készül kiborulni, mire valaki pont feláll egy megfelelő székről, és a probléma, hála az égnek, megoldódik.

Tudom, elmúlt hét óra, elkezdtem kapni az e-maileket, üzeneteket, egyik a másik után csipog, rezeg. Ilyenkor picit mindig összerándul a gyomrom, megérzem a nyomást, hogy ezek mind rám várnak. De várjanak. Most iskolába viszem a kisfiamat.

Aki amúgy milyen nagy már… Iskolás. Mutogatja, mi hol van, mama, nézd, ott a Margit-sziget, de szép a Duna, nézd, mama, mama, nézd, milyen gyönyörű ablak, mekkora ház…

Az ő szemével próbálom nézni a várost és máris mennyivel szebb a reggel! Leszállunk, kézfertőtlenítés, szokásos nyafogás, merthogy büdi a gél, majd a gyerek megszólal, hogy éhen hal. Isteni, bezzeg a zabpelyhet a gusztusosan felkarikázott banánnal nem ette meg, most meg az éhhalál szélén van...

Van egy fél perec a táskámban, tegnapi, de ez nem jelenthet problémát, hisz sajog a hasa, annyira korog. Míg várjuk a másik villamost, befalja a perecet.

Én is éhes vagyok ám, de az nem számít, viszont idegesít, hogy mit felejtettem el… tudom, hogy elfelejtettem valamit.

Jön a villamos, maszkot fel, ezen most nincs vita legalább, jegyet elő, jegyet lyukaszt, nincs hely, tömeg, idegesség, pont olyanok között ácsorgunk, akiknek az orra fütyiként lóg ki a maszkból, a gyerek röhög a markába, súgja, hogy fütyiorrúak, intek, hogy ne mutogasson, nem csúfolódunk, aztán végre leszállunk.

Megérkezünk a suliba, nagy örülések, mosolyok, gyerek megölel, és rohan is gesztenyét gyűjteni, én pedig lelépek. Beülök egy kávézóba dolgozni, próbálok koncentrálni, de nem megy, mellettem valaki csámcsogva, cuppogva tömi magába a reggelit, hörög is, szívja a nyálát, a teljes működésizaj-arzenált beveti. Én békés ember vagyok, de legszívesebben odapattannék és adnék neki egy tockost, öregem, felnőtt ember vagy, tanulj már meg nem undorítóan létezni. Meglepődöm magamon, nem szoktam ilyen idegbajos lenni. Sorban válaszolgatok az üzenetekre, kitöltöm a megfelelő táblázatokat, írom a megírandókat, és szlopálom a kávét, pedig nem szeretem, de olyan kómás voltam, hogy valamiért azt kértem.

Közben mosolygós képeket kapok a kicsiről, minden oké. Megette a nagy maradékát, elégedetten mutatja az üres tányért. A telefonomat frissíteni kellene, sokszor lefagy, egész munkák mentek már a levesbe egy váratlan kilépés miatt, az idegeim cafatokban. Gyorsan elintézek pár hívást, leadom, amit kell, aztán indulok vissza a suliba. Most is szinte futok, hihetetlen, még csak dél van, és már hulla vagyok. Nem is értem, mi van velem mostanában, ennél jobban szoktam bírni a gyűrődést.

Az iskolába lépés előtt egyszer csak puffanó hanggal megadja magát a táskám pántja, elszakadt, az utolsó pillanatban kaptam el, mielőtt laptopostul a földre zuhant volna. Remek. Most akkor marokra fogva a pántot és a tíz kilót, ami benne van, indulok az osztályteremhez.

Egy emelet után már sajognak az ujjaim, ez de jó lesz hazafelé… Kijön a gyerek, ragyog az arca, jó napja volt. Az úton be nem áll a szája, mesél a legújabb örök legjobb barátjáról, hogy neki volt a legjobb szendvicse, én mosolygok, legalább megérte hajnalban gürizni. Mire hazaérünk, már nem érzem az ujjaimat, úgy szorítottam a nagy, pánt nélküli táskát. A kicsi a nyakamba ugrik, azonnal olvassak neki a pónisból, meg az Öt csúfságot is most rögtön. Ki nem bújik a fenekemből, végtelenül cuki, de muszáj kezet mosnom ugyebár, a nagyot is noszogatom, kézmosás, alaposan.

A férjem ebédet rittyentett, én hálás vagyok, megölelem és búcsúzunk, most ő megy el dolgozni, én meg maradok a gyerekekkel. Nyugi van. Olvasok a kicsinek. Aztán ebéd. Mindenkinek a tányérján ott a kaja, leülünk, persze percenként kell felállni valamiért, így öt perc után újra a plafonon vagyok, hogy miért nem lehet rendesen enni, miért nem lehet egyszerre mondani, hogy vizet kérek a kék pohárból és a nem hajlott fém szívószállal?! Ehelyett miért három felvonásban kapom a parancsba oltott kéréseket. Miért olyankor hangzanak el ezek, amikor leültem és pont számba vennék egy falatot?!

Hát megebédelünk, a kicsi dörzsöli a szemét. Beteszem a hintájába, altatok, berakom a kedvenc elalvós zenéit, én már persze idegzsábát kapok tőlük, főleg olyankor, amikor sokkal lassabban alszik el a szokásosnál. Nyilván mindenkire pisszegek, hogy legyen csendben, mert ha túl későn alszik el, akkor este is szívhatok az altatással.

Nagyjából fél óra hintázás után szépen elalszik. De jó neki, ahogy ott a kuckójába bújva szundikál… Lennék a helyében!

Közben a picit tágabb család egyik tagjával jól összeveszünk SMS-ben, ez még hiányzott, ezen a ponton elbőgöm magam. Sok ez. A hajnalban kelés, a sok bosszantó peches momentum, a rohanás, a stressz, már csak egy balhé kellett, tényleg. Előveszem a laptopot, megválaszolok megint pár levelet, kitöltöm, amit ki kell, elküldöm, amit el kell. Aztán elpakolom a szétszórt játékokat, a naggyal nézegetjük picit a kedvenc böngészőjét. Kicsit szeretnék leülni csendben. A nagy focizni kezd a nappaliban, persze belerúg egy székbe, persze fáj neki és ordít, mire a kicsi felébred, klasszikus.

Vigasztalom a nagyot, kezemben a síró kicsivel. És engem ki vigasztal?

A kicsi borzalmasan nyűgös, csak ölben hajlandó lenni, és azért is sír, aminek amúgy örül. A nagy kiakad, mert mindig a kicsivel foglalkozom. Csodálatos érzékkel jól lecseszem, hogy nem kellene ennyit foglalkoznom a húgával, ha nem ébreszti fel az ordítással és nem ébred emiatt bal lábbal. Ez nyilván csökkenti majd a féltékenységét… Zárójelben: nem.

Érzem, hogy egyre nő a feszültség a gyerekekben is, rosszalkodnak, veszekednek, a lakás egy káosz, a fejem szétesik, lehet be kéne vennem egy fájdalomcsillapítót. Nyúlok a szekrénybe, előveszem a nagy dobozt, és beugrik: hát ezt felejtettem el! Napok óta nem vettem be a magnéziumot!

Emlékszem, amikor először olvastam a mamifórumon arról, hogy magnéziumpótlás nélkül nem szabad belevágni az anyaságba és hogy mennyire hülyének néztem azokat az anyukákat, akik szinte vallásos fanatizmussal szedik. Persze akkor még csak egy gyerekem volt, és nem melóztam ennyit, és nem volt még ovi sem, nemhogy iskola… Istenem, ki gondolta volna, hogy egyszer eljön az a pont, amikor a terhesség miatt megnövekedett magnéziumszükségletről fogok olvasgatni a neten meg arról, hogy a magnéziumhiány csökkentheti a stressztűrő képességet! 

Gyorsan betolom a hiányzó magnéziumot tehát, s bár tudom, hogy nem lesz hirtelen minden csilivili unikornispuki, megnyugtat a gondolat, hogy jóval kevésbé feszülök be, ha rendszeresen szedem. Jó lenne nem elfelejtenem, hogy mit nem szabad elfelejtenem, ugyebár.

Elmegyünk a közösségi kertbe, levisszük a komposztot, amit a fagyasztóban szoktunk gyűjteni. Nyilván lassan indulunk el, ezért már félig olvadásnak indul a cucc, úgyhogy picit sietni kell, mielőtt rám olvad a fagyott, kockákra szeletelt dinnye- meg hagymahéj és kávézacc.

Érzem, hogy az oldalamnál már nyirkos a szatyor – tanulság: vízhatlan zsákba tessék a fagyott dolgokat pakolni!

Kreatív tudok lenni, megkérem a nagyot, hogy ő vezessen el minket a közösségi kertig, a kicsi a hátamon énekel, a nagy nyargal előre, így jó gyorsan haladunk, három perc, és ott is vagyunk.

Kiöntöm a kiöntenivalót, a gyerekek rohangásznak a kertben. Én magamba szippantom a kertillatot a város közepén, csodálom a buja növényzetet. Ránézek az órára, kezd későre járni, menni kell haza. Nyilván tiltakozás van, könyörgés és elszaladás, de rutinosan veszem az akadályt, kicsit a hátamra kapom, csapkodja a nyakam, mire a kezébe nyomom a táskámban talált, gyűrött állatkerti térképet, a csapkodás és visítás is azonnal megszűnik, a nagyot azzal csábítom, hogy a kádban vacsizhat.

A pár perces utat meg is tesszük úgy húsz perc alatt, mert természetesen meg kell állni minden macskakőnél és falfirkánál.

Hazaérünk, kádba rakom őket, megcsinálom a vacsit, adagolom nekik a kádban, ilyenkor mindig jó alaposan jóllaknak, ki tudja, miért. Férjem megérkezik, becsatlakozik a buliba, előkészíti a pizsiket, fényeket elhalványítja. Ki a kádból, fogmosás. A végére én is tetőtől talpig vizes vagyok, persze, de emiatt már nem pampogok. Irány az ágy. Némi kergetőzés és tiltakozás, nem akarnak aludni, de mi igen, úgyhogy összefogunk. Enyém a kicsi, férjemé a nagy.

Öltöztetés, esti mese, kicsi szopizik még egyet, ez az esti még jár neki. Legalább egy óra, mire mindketten elalszanak. Alig várjuk, hogy végre nyugi legyen. Ehhez képest amint elalszanak, még percekig gyönyörködünk bennük. Még egy kis rendrakás, mosogatógép-elrendezés, ruhák előkészítése másnapra, ébresztőbeállítás, aztán zuhany.

Az esti kikapcsolódás után még bevillan valami. Nyomás a konyhába elővenni a magnéziumot: előkészítem holnap reggelre. Végignézve az utóbbi napok megpróbáltatásain, inkább arra jutottam, jobb nem a véletlenre bízni, hogyan viselem a stresszt.

Próbálok hamar elaludni, de azért még felnézek a kedvenc mamicsoportomba. Hiszen tudvalévő: sokkal könnyebb úgy elaludni, ha látjuk, másnak sem volt egyszerű napja. És ahogy olvasgatok, máris elnehezül a szemhéjam.


(Az írás megtörtént események és anyatársak beszámolói alapján született.)


Szabó Anna Eszter

A képek a szerző tulajdonában vannak