„Ez a fotó talán illetlen. De mellrákban meghalni még illetlenebb”

–

Léteznek olyan helyek, ahol a kultúra bajban van. A mellrák egy ilyen hely. A mellkason futó heg egy ilyen hely. Annyira felforgatja a heteronormatív nőiességhez, szépséghez kapcsolódó társadalmi elvárásokat, sőt, előírásokat, hogy sokáig szégyellni, rejtegetni kellett: a hiányt és a forradást is. Úgy csinálni, mintha nem lenne, mintha a baj nem történt volna meg.

Protézist hordani, egyedül öltözni, sötétben szeretkezni. A férjednek sem megmutatni, hát még közszemlére tenni. Már csak azért sem, mert egy ilyen látvány felhasítja a tagadás fátylát, amellyel a saját sebezhetőségünkkel, halandóságunkkal kapcsolatos félelmeinket borítjuk be.

Megrengeti a hitünket, hogy velünk és a szeretteinkkel hasonló veszteség nem történhet meg, hiszen „mi jó emberek vagyunk, a sors pedig igazságos”. Amúgy is mindent megoldunk, ép bőrrel megúszunk. 

A mellrákot ritkán lehet ép bőrrel megúszni. Túl lehet élni – ma már sokkal nagyobb eséllyel, mint pár évtizeddel ezelőtt –, de nyomot hagy a nőkön, a testükön és a lelkükön is. Éppen ezért, ahogy a queer elméletalkotó, Dina Georgis mondja, jobb történetekre van szükségünk. Nem erkölcsi értelemben jobbakra vagy felsőbbrendűekre, hanem olyanokra, amelyek jobban szolgálnak minket. Amelyekkel be tudunk lépni „a sebzettség terébe”, és végiggondolhatjuk, mi forog kockán. Amelyek nem eltörlik, hanem diadalmasan felmutatják a szenvedés jeleit, amelyek abban segítenek, hogy a trauma idővel radikálisan értelmes, egyéni és közösségi változásokat elindító eseménnyé válhasson.

Audre Lorde-tól hallottam először ilyen történetet

Egyetemista voltam, amikor kezembe akadt a feminista író-filozófus, fekete polgárjogi aktivista könyve, a The Cancer Journals (Ráknaplók). Ahogy az lenni szokott, nem sok részletre emlékszem belőle, de arra igen, hogy teljesen lenyűgözött. Magával ragadott az a megtartó női közösség, amely gondoskodásával körülvette Lorde-ot a betegsége idején, és amelybe, szakítások fájdalma ide vagy oda, egykori női szerelmei is magától értetődő természetességgel kapcsolódtak be. Másrészt az az elképesztő erő, amellyel Lorde képes volt újrafogalmazni a saját történetét. 

Az író rutinszerűen végzett önvizsgálatot, és 1978-ban az egyik ilyen alkalommal csomót tapintott ki a jobb mellében. A daganat rosszindulatú volt, a megrázó diagnózist pedig masztektómia követte. Bár Lorde megélte a melle elvesztésével járó gyászt, igyekezett nem áldozatként tekinteni magára.

„A mellrákos nők harcosok. Én is voltam háborúban, és még mindig vagyok. Ahogy minden olyan nő is, akinek egyik vagy mindkét mellét amputálták a rák miatt, amely kezd korunk elsődleges fizikai csapásává válni” – írta.

Magát a dahomeyi harcosokhoz hasonlította, akik a történelem egyetlen ismert, kizárólag nőkből álló hadseregét alkották, és hogy ne zavarja őket az íjazásban, önként levágták a jobb mellüket. Lorde hitt abban, hogy a céltudatosság ellensúlyozhatja a veszteség érzését, és abban is, hogy az átélt krízis megsokszorozhatja az erejét. „Mi maradhat még nekünk, amitől félnünk kellene, miután szemtől szemben álltunk a halállal? Ha egyszer elfogadom a haldoklás létezését mint életfolyamatot, ki emberfia gyakorolhat még hatalmat felettem?” – tette fel a kérdést.

Bár hangsúlyozta, minden nő egyéni döntése, hogy hord-e protézist, ő maga nem ezt az utat választotta. Az orvosok, a nővérek szidták is emiatt, úgy vélték, veszélyezteti „a rákos betegek morálját”. Lorde azonban bírálta azt a gyakorlatot, amellyel az egészségügyi személyzet a nőkre erőltette a kényelmetlen protézis használatát. Szerinte az eszköz csupán „kozmetikai látszatot” eredményezett, azt a hamis üzenetet, hogy minden rendben van. Elrejtette a társadalom szeme elől, ezáltal depolitizálta a nők mellrákkal és annak következményeivel kapcsolatos tapasztalatait, valamint aláásta, hogy felismerjék egymást a hétköznapi élet színterein, az utcán, a buszon vagy a boltban, és kifejezhessék szolidaritásukat, valamint szerveződni kezdjenek.

„A protézis a »senki nem fogja észrevenni a különbséget« üres vigaszát kínálja. De én épp ezt a különbséget szeretném megmutatni, hogy én átéltem és túléltem, és ezt az erőt szeretném megosztani más nőkkel is.

Ha a mellrákot övező csendet szavakra és cselekvésekre akarjuk fordítani e csapás ellen, akkor az első lépés az, hogy a masztektómián átesett nőknek láthatóvá kell válniuk egymás számára.” Ha látható lesz a hiány, látható lesz a heg, akkor látható lesz a probléma is – és nem lehet többé nem foglalkozni vele. 

Az ember a kép mögött

Audre Lorde minden bizonnyal fontos előzmény volt, nemcsak nekem, amikor a Beauty Out of Damage című fotót először láttam, hanem Matuschkának is, aki a képet készítette. Az amerikai-ukrán művész Joanne Motichka néven született 1954-ben a New Jersey állambeli Newtonban. Gyerekkorát súlyosan beárnyékolta a mellrákkal szemben elvesztett csata: 11 éves volt, amikor édesanyját 1966-ban, 39 éves korában a betegséggel diagnosztizálták – két évvel később a nő meghalt. Matuschka szintén 39 volt, amikor önarcképe megjelent a New York Times címlapján. Elszánt lépés volt ez, igazi sématörés, hogy meg lehessen szakítani a veszteség generációkon átívelő köreit – nemcsak náluk, de sok más családban is.

Mint majd látni fogjuk, az egész fotóban nem is a heg látványa a legerőteljesebb, hanem az a szívós méltóság, amellyel Matuschka eljutott a megvalósításáig. 

Hat hónappal anyja halála után megszökött otthonról, és Lisa Cross álnéven pincérnőként kezdett koktélokat keverni a New York-i Far Rockaway nevű klubban. Egy évvel később azonban, amikor visszatért, a gyámhatóság lefülelte, és nevelőszülőkhöz küldte. 1970-ben a 15 éves lány Anton Marco operaénekeshez és feleségéhez került: Marco a második világháború alatt Marlene Dietrich társaságában turnézott Európában, de szerepelt Woody Allen egyik filmjében is. Matuschka művészeti képzése ennél a családnál kezdődött meg, s bár nevelőanyjával, Mourine Marcóval szoros kapcsolatot ápoltak az asszony 2005-ben bekövetkezett haláláig, Matuschka még három nevelőotthonban élt, mielőtt az állam bentlakásos iskolába küldte. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Maxi Matuschka (@matuschkafinearts) által megosztott bejegyzés

Felsorolni is nehéz lenne, mennyiféle munkája volt, miután végzett középfokú tanulmányaival. Dolgozott szobafestőként, villanyszerelőként, takarítóként, fahasogatóként is, mígnem húszévesen ő lett az egyik első, és valószínűleg legfiatalabb nő, aki egy taxicég éjszakai sofőrje lett. A Nyugati 47. utca tartozott hozzá Manhattanben, a környék pedig nem éppen a közbiztonságáról volt híres a 70-es években. Igazából az egyik utasa javasolta neki, hogy próbálja ki a modellkedést, és be is mutatta őt egy modellügynökségnél dolgozó barátjának. Így történt, hogy Matuschka otthagyta a főiskolát és a taxizást is, hogy a legnagyobb neveknek és márkáknak álljon modellt Olaszországban, Franciaországban, New Yorkban. Később alkotóként neki is a fotózás lett a fő médiuma, de a mai napig foglalkozik festészettel, írással, zenével is. 

Nem adta fel

Matuschka 1991-ben fedezett fel csomót a bal mellében, amelyet lumpektómiával el is távolítottak. Orvosa viszont elnézte a nő beavatkozást követő negatív leleteit (erről hibás feljegyzései is tanúskodtak), és erősen javasolta a masztektómiát, amit aztán el is végzett. Utána, a fél évig tartó kemoterápia során vált nyilvánvalóvá Matuschka számára, hogy az orvos tévedett, a masztektómiára azon a ponton nem volt szükség. Igazát később éveken át tartó peres eljárásban is bizonyította a férfival szemben. 

Matuschka minden interjújában elmondja, hogy ha a masztektómia orvosi szempontból az egyetlen járható út, vagy biztonsági okokból a nő saját döntése, azt teljes mértékben tiszteletben kell tartani.

Ugyanakkor az orvos által többé-kevésbé kikényszerített, szükségtelen melleltávolítást káros gyakorlatnak tartja, és sokáig azért is küzdött, hogy ne lehessen ilyen műtétet másodvélemény nélkül elvégezni.

Célja volt ezen kívül, hogy összességében felhívja a figyelmet a mellrák elleni küzdelemre. Csatlakozott több nőjogi csoporthoz is, köztük a W.H.A.M.! (Women’s Health Action and Mobilization) nevű szervezethez, amely az AIDS elleni aktivizmusról (ACT UP) mintázta saját kampányát. 

Így alakult, hogy Matuschka 1993-ban a W.H.A.M.! képviseletében részt vett az első mellrákkal foglalkozó konferencián Washingtonban. Mivel a szervezők nem engedték meg, hogy kiállítsa vagy osztogassa a plakátjait, a testén viselte azokat: nyakába akasztva elöl és hátul is lógott rajta egy-egy kép, úgy sétálgatott ott, mint egy két lábon járó hirdetőoszlop. A háromnapos eseményről a New York Times újságírója, Susan Ferrara is tudósított, aki a kongresszus utolsó napján észrevette Matuschkát és interjút készített vele. De akkor is eszébe jutott a művész, amikor kollégáival a lapszám illusztrációján gondolkodtak. „A New York Times felhívott, és elkérte a mellrákról szóló portfóliómat. Azt mondták, ahhoz, hogy publikálható legyen a fotó, színesnek kell lennie, függőlegesnek, és nem mutathat mellet. Én meg rávágtam: Nos, van egy ilyen képem!” – emlékezett vissza az alkotó. 

Elárasztották a levelek a szerkesztőséget

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Matuschka eleinte más túlélő nőkről készített képet. De azt mondták neki, a fotóin szereplő nők túl dühösek, nem elég vonzók – milyen régi és problémás sztereotípia ez! „Mivel magam is modell voltam, úgy döntöttem, jó, beszállok, elkészítem ezeket az önarcképeket.

Direkt romantikusnak és gyönyörűnek terveztem meg a fotókat, mert úgy tűnt, csak így lehet átadni az üzenetet.

De sokáig még így sem tudtam elérni, hogy a képeimet bárhol publikálják, beleértve a Ms. magazint és a Mother Jonest” – idézte fel a folyamatot Matuschka. És akkor jött a New York Times hívása.

A lap akkori művészeti igazgatója, Janet Froelich pontosan tudta, milyen kockázatot vállalnak a fotó felhasználásával, ami Susan Ferrara A mellrák gyötrelmes politikája című cikkét illusztrálta. „Matuschka önarcképei megállították az embert.

Senki sem látott korábban ilyen heget, kivéve, ha neki vagy egy közeli családtagjának volt ilyen”

– nyilatkozta Froelich, aki azt is elárulta, ez volt a Times történetének legnagyobb visszhangot kiváltó fotója. Csak az első héten több ezer kézzel írt levél érkezett a szerkesztőségbe, de később is rengeteg olvasó fejezte ki a véleményét. 

A levelek körülbelül harmada hevesen kritizálta a lapot. Az olvasók egy része azon a véleményen volt, hogy túl negatív lett a betegség ábrázolása. Margaret Richter New Yorkból például ezt írta: „Nem hiszem, hogy a nőknek ellenszenves hangvételt kéne megütni, vagy krónikusan dühösnek kéne lenni ahhoz, hogy a mellrák gyógyítását szorgalmazzák. Azt sem gondolom, hogy ehhez »sokkterápiát« kéne alkalmazni a magazin címlapján.” Másvalaki úgy vélte, Matuschkának és a szerkesztőknek nem volt joguk megmutatni azt a látványt, amit ő a saját életében nagy gonddal rejtegetett a szerettei elől… így most még jobban szégyelli magát.

Az emberek többsége azonban támogatta a fotót és a cikket is. „Egyesek talán azt mondanák, a rákkutatásra szánt pénzért küzdő nők harca illetlen. De mellrákban meghalni még illetlenebb” – üzente egy bizonyos Pat Schroeder Coloradóból. Renee Epstein pedig a következőt osztotta meg a Vermont állambeli Warrenből:

„Nagyon köszönöm, hogy ilyen bátran mutatták be ezt a félelmetes témát, amellyel minden nőnek szembe kell néznie. Képzeljék, mire eljutottam az újság elolvasásához, a férjem letépte a borítót, hogy »megvédjen«.” 

Janet Froelich szintén azt mondja, sosem bánták meg, hogy Matuschka eredeti művét használták a címlapon: „Az volt az érzésünk, hogy ez a helyes döntés, és szerencsések voltunk, hogy megkaptuk ezt a képet.” Carol Spiro, a kanadai Breast Cancer Action elnöke pedig így nyilatkozott: „Matuschka címlapjával többet tett a mellrák elleni küzdelemért, mint bárki más az elmúlt 25 évben.” A szabadon felhasználható fotó azóta minden idők egyik legtöbbet publikált képe lett, számos kiadványban, könyvben, dokumentumfilmben szerepel, és összesen 12 díjjal jutalmazták, köztük a World Press Photo Awardsszal.

Bőven elég a világ rád eső szeletét megváltani

Bárcsak a fenti bekezdéssel véget érhetne ez a történet! De az élet ennél bonyolultabb, és nem lenne őszinte, ha itt megállnánk. 

Az önarckép közzététele előtt valójában senki sem tudhatta, milyen lesz a címlap fogadtatása, mennyi vitát fog generálni. Matuschka telefonja hat hónapig szünet nélkül csörgött, asszisztenseket kellett alkalmaznia, hogy kezeljék a hívásokat. A művész pillanatok alatt világhírűvé vált: „Olyan karrierem lett, amit nem igazán terveztem” – utalt rá később némi keserűséggel a hangjában. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Maxi Matuschka (@matuschkafinearts) által megosztott bejegyzés

Matuschka 1994-ben fotózta magát utoljára.

„Mindent megtettem, amit csak tudtam a masztektómiás képekkel, és nem akartam életem hátralévő részét a rák földjén tölteni” 

– mondta, kiemelve, sosem bánta meg a fotókat. Ezt követően viszont inkább az absztrakt festészetre, a tanításra fókuszált. 

Bár önarcképeinek egyik nagy érdeme volt, hogy megmutatták, egyetlen mellel is lehet egy nő hagyományos, heteroszexuális értelemben is vonzó, Matuschka arról számolt be, nehézségei vannak a párkeresésben. Úgy tűnt számára, nemcsak a férfiak egy része, hanem a divat, a terület, ahonnan érkezett, is cserben hagyta. Pedig a munkájával kapcsolatban pont az volt az egyik kritika, hogy sok hétköznapi túlélő nehezen tud azonosulni az általa létrehozott túlesztétizált reprezentációval. Megközelítése a korszakban mégis radikálisnak számított, hiszen a divatfotózás technikáira, a nyugati művészi aktok klasszikus konvencióira támaszkodott, amikor a masztektómiát átélt testet szépnek, kívánatosnak, divatosnak láttatta. 

Ehhez képest azt kellett megtapasztalnia, hogy sem a patriarchális társadalom női mellre való fixáltsága, sem a divatipar, legalábbis a tömegtermelés szűkre szabott elképzelései nem változtak annyit az elmúlt évtizedekben, mint szerette volna. Hogy ma is sok esetben a testünket igyekszünk az elérhető ruhákhoz alakítani, és nem fordítva.

Hogy az egy mellel élő nők számára – ha csak nincs külön varrónőjük, szabójuk, sok idejük és annál is több pénzük – szinte lehetetlen a divatos öltözködés. Persze Matuschka nem csak ettől szenvedett. Hanem attól is, hogy úgy érezte, sok nő félelemmel tekint rá, ez pedig elszigeteli másoktól. 

Mindez hozzájárult ahhoz, hogy húsz évvel a New York Times-címlap után, az orvosi technikák fejlődését látva úgy döntött, mellrekonstrukciós eljárásban vesz részt. 2013-ban kezdődött el nála a folyamat, és 2016-ban zárult le. „Két mellel inkognitóban vagyok. Nem ismerik a történetemet, és nem kell beszélnem róla, ha nem akarok” – fejezte ki megkönnyebbülését Matuschka. A nő, aki művészetével tabut döntött, és beemelte a nyilvános térbe a mellrákról való beszédet, élete második felére a saját maga számára más utat választott, hogy kikerülhessen a reflektorfényből, és ebből a szempontból megpihenhessen. Bár tulajdonképpen ez is felforgató cselekedet volt, hiszen a 60-as éveikben járó nőkre már inkább legyinteni szoktak: „Ennyi idősen már nem mindegy? Miért akarna egy nő ismerkedni?”

A rólunk készült képek gyakran élnek tőlünk független életet, és ennek néha előnyei is vannak. Míg világhírű fotóját napjainkban is használják, a közel hetvenéves Matuschka élheti a saját életét a maga autonóm választásaival, a mindenkori határainak felismerésével, védelmezésével. És ha van valaki, aki ezt minden bizonnyal megértené, az nem más, mint Audre Lorde, aki rendületlenül hitt abban, hogy a jó döntések sokfélék, a lényeg, hogy szabadon hozzuk meg őket, és önazonosak legyünk velük. Van, akinek a protézis segít, van, akinek a mellrekonstrukció, más meg egyiket sem szeretné hasonló helyzetben, és ezek mindegyike teljesen oké.

Kiemelt képünk forrása: Wikipedia / Matuschka Private Archives

Milanovich Domi