Papp Tímea: Önmagam nemszeretése egy halálos betegséghez vezetett

–

„Köszönöm, Kriszta, hogy megnyomtad a gombot”

Az megvan, amikor egy beszélgetés után, vered a fejed a falba, hogy a „francba, nem azt kellett volna mondani!”? Meg persze ennek variációi a „kakas csípje meg”-től egészen a napokig tartó rágódásig. Miért nem vettem észre a lényeget, hogy miért nem kapcsoltam? Miért nem voltam éles, hogy szalaszthattam el az alkalmat? Már megint nem voltam jelen.

Na, ez az önostorozás, az önbántalmazás. 

A dolgon nem változat, a beszélgetés megtörtént. Az azt követő pusztító gondolatokkal aztán órákig, napokig mérgezzük magunkat. Talán még tudjuk is, hogy ez ártalmas, mégis, mint egy dallamtapadás, nem hagy nyugodni. Interjúk után sokszor vagyok így, bennem maradnak fontosnak vélt gondolatok, infók, illetve annyira máshogy fogalmaznék, ha visszatekerhetném az időt. Így voltam D. Tóth Kriszta „Mit meg nem engedek magamnak?” című beszélgetéssorozatához készülő felvétel után. Estére már a rágódás ténye is idegesített (azon rágódtam, hogy miért rágódom ennyit), de aztán úgy feküdtem le, hogy holnap jól megírom mindazt, ami kimaradt, vagy módosítanék, álmomban meg kisimítom az érzelmeket.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

D. Tóth Kriszta (@dtothkriszta) által megosztott bejegyzés

Dominóeffektus

Mosolygós ébredés után most itt ülök a gép előtt, és próbálok emlékezni. A mellrákból való gyógyulásom útján szerzett tapasztalatok egyike az önmagam iránti szeretet fontosságának felismerése. A sokkoló diagnózis, a kemoterápia, mind-mind elválasztott a testemtől. Úgy éreztem, újra kell kapcsolódnunk, ezt úgy kezdtem, hogy a reggeli zuhanyzások utáni testolajozáskor végigmentem a testemen, és gondolatban beszélgettem vele, hálával, szeretettel. Örültem, hogy élek, hogy működik minden, hálás voltam, hogy képes volt végigcsinálni a terápiákat, megköszöntem mindent, ami csak eszembe jutott; a sok mozgást, táncot, a bőrömet, a szerveimet, a csontjaimat, az ereimet.

Minden sejtemnek köszönöm, szeretem őket. 

Persze ahogy átfutnak az ujjaim a hízási csíkjaimon, a hájas, lógós, bőrhibás részeken, már indulna az a bizonyos ítélkező belső hang is. De szembenézek vele. Nem hagyom, hogy átvegye az irányítást; hogy jön ahhoz, hogy egy ilyen csodát leszóljon néhány részlet miatt? 

Közben az is eszembe jut, ahogy régen hozzányúltam a bőrömhöz. Sokszor ütögetve, szinte csapkodva, bedörzsölve, rohadt gyorsan vittem fel magamra a testápolót. Komolyan, néha a cipőmet több szeretettel bokszoltam, mint ahogy a saját testemet ápoltam. Döbbenetes érzések és emlékfoszlányok villannak fel. Tényleg ennyire nem szerettem magamat? 

Ahogy a betegségem kapcsán a mindennapjaim rutinjává vált a testolajozás, úgy vettem észre magamon az apró változásokat. A gondolataim elkalandozása és az addig gyakori ítélkező gondolatok ritkultak, az érintésem és az érzés magam felé átalakult. A kenegetés simogatássá, majd finom mozdulatokká változott. Jólesett a vállaimmal körözni, belülről „olajozni” magamat, jólesett megmozgatni az alkaromat, csuklóimat, gerincemet, és néha akár tánccá, finom mozgássá alakítani a reggeli rituálét. Néha napsütésben, néha zenével.

Mindennap végigmentem a testemen ezzel a finom tánccal. Ezt az ígéretet tettem magamnak, hogy konzekvens leszek, nem hagyok ki egyetlen napot sem. 

Két hét után már éreztem a hatását. Elkezdtem finomabban bánni magammal, észrevettem azokat a gondolataimat, szavaimat amelyekkel bántottam önmagam, és ettől a reggeli indításból fogva más szemmel figyelem az egész napomat. Kezdve például azzal, hogy mit eszem. Feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon ezt az ételt odaadnám-e a gyerekemnek, ha lenne? Nem, Timi, jobbat érdemelsz; ülj le, add meg rá az időt és a módot, ne csak rohanva vagy a konyhában állva kapj be pár falatot! Felfigyeltem arra, hogy a barátomnak milyen odaadóan készítem el az ételt. Hát magamnak miért nem tudom épp ugyanolyan szeretettel el- és kikészíteni ugyanazt? Eszembe jutott Alicia Keys, aki egyszer azt mondta: „próbáld ki, milyen érzés, ha egy szerelmes dalt magadnak énekelsz el!”

Mered magad annyira szeretni, mint másokat? Mered teljesen átélni a legszebb vallomást? Már csak azért is megéri egyszer kipróbálni, hogy ráláss, hol mekkora és milyen ellenállásba ütközöl. És talán a miértre is választ kapsz.  

Ahogy figyeltem magamat napokon át, döbbenetes ráeszméléseim voltak. Milyen sokszor és milyen apró, trükkös, észrevehetetlen dolgokban nyilvánult meg, hogy nem is szeretem magam annyira! Pedig ha korábban erről szó esett, egyértelműen úgy gondoltam, nekem ezzel nincs gondom, én szeretem magam, jól kijövök magammal. Most, hogy elkezdtem erre a témára (magammal szemben is) őszintén ránézni, esnek ki a csontvázak a szekrényből. Nagyon izgalmasnak találtam a felfedezéseket, és azt, hogy van alkalmam és módom tudatosan alakítani rajta, és másképp dönteni.

Nem megyek el oda, nem veszem fel, lefekszem időben, nem iszom még egy pohár bort, elmegyek sétálni… sorolhatnám naphosszat. Ma minden döntésemet úgy hozok meg magammal kapcsolatban, hogy mit tenne a szeretet. Mint egy szerető anya a gyerekének – csak épp itt mindkettő én vagyok; az anya és a gyerek is.

Istenem, hogy hányszor adtam oda az időmet, a figyelmemet, akár a testemet olyanoknak, akik meg sem érdemelték volna!

Csak úgy záporoztak a pasik a szemem előtt, akikért odavoltam, akiknek olyan nagyon meg akartam felelni, vágytam az elismerésükre, csak mert magamat nem tartottam annyira, hogy észrevegyem: ezekkel az emberekkel nekem semmi dolgom. 

Amióta ezt a LOVE feliratú szemüveget felvettem, mindent másképp és máshonnan látok. Totális nézőpontváltás. Először a jelenemre rálátva, majd a múlt döntéseire is. A lényeg ezután jött, az életem is megváltozott, az emberek kicserélődtek, a munkámban a semmiből teljesen új feladatokkal találtak meg. A környezetem máshogy reagál, minden valahogy flottabbul megy, persze nem tökéletes, de valami egész más kezdődött, és ez nagyon tetszik!

Visz a lendület tovább

Már a kérdések záporoznak.

Miért nem szerettem eddig magamat? És hányan vannak, akik még ebben a cipőben járnak? Földrajzilag, társadalmilag, milyen a problémakör térképe? Lehet, hogy a múltunk az oka? Az, ahogy a szocializmusban nevelkedtek a szüleink és mi magunk is részben? Végül is két-három generációt átölelt az a működés, és az utórezgések még ma is velünk vannak.

Micsoda idők voltak! „Mindent a köznek!” „Ne légy önző!” „Nem helyezheted magadat mások elé!” „Az önfeláldozás az érték!”  „Micsoda egy önimádó!” – csupa mérgező, korlátozó mondat, ami egy egész ország tudatába beleszövődött.

Hogy szerették, szerethették-e magukat a szüleink ebben a világban? 

Én sok szeretetet kaptam a családomtól, de elég ez, vagy még többre van szükség? Valaki útközben elhitette velem, hogy nem vagyok szeretetre méltó? Hol csorbult ki ez az egész?

Az biztos, hogy az én életem is szeretetből indult, hiszen pólyában csak csodálják, szeretik az embert, az anyu gondoskodik rólam. És az utamon engem kísérő tanárok, főnökök, barátok, társak, szűkebb-tágabb környezet?

Vagy azzal van gond, hogy a szeretetet eleve csak kívülről várjuk? Miért nem jut eszünkbe magunk felé is érezni, kimutatni? Ezt hogy lehet jól megtanulni és megtanítani? 

Lehet, hogy látnom kellett volna a körülöttem élő felnőttektől. Vajon ismerek olyat, akinek ez magától értetődő volt, és mindig is szerette magát, sosem volt kérdés? Persze olyanra gondolok, aki nem a ló túloldalán van, és az önimádatában, másokat lenézve él, hanem aki természetesnek veszi, hogy felelős önmagáért, gondoskodik magáról. Olyan, akinek ez gyerekkora óta így működik. Talán onnan látnám, hogy mi romlik el útközben a hozzám hasonlóknak. Más országokban mi a helyzet? Ez különösen érdekel. 

De tényleg, ki tanítja meg a magunk iránt érzett szeretetet? Komolyan ezt a kérdést tettem fel? Igen, ezt! És tényleg ilyen sokat kérdeztem? Igen! Mert a kérdések viszik előrébb a világot. És mert ha elég sokat kérdezel, a válasz előbb-utóbb megjelenik. Nekünk pedig észre kell venni.

A szeretetet bennünk van, azt csak felfedezni lehet, tanítani nem. Ezért nem várhatjuk mástól.

Ott van belül, ha tudunk róla, ha nem. Hiszen ebből vagyunk, ebből jöttünk létre. Ez az az energia, erő, anyag, ami az emberi létet alkotja.

Elindultam egy úton, hogy megtaláljam ezt az energiát, amitől élni tudok tovább.

Ha önmagam nemszeretése egy halálos betegséghez vezethet, akkor megkeresem, hogyan tudnám magamat szeretni.

Ahogy ébresztgetem magamban a szeretetet, keresem a helyét, keresem a forrását. A magát meztelenül olajozó embert, és mindazt az erőt, ami megalkotta őt. Ez pedig nem más, mint a lét, a nagybetűs SZERETET.

Kiemelt kép: Hámori Zsófia / WMN

WMN szerkesztőség