Jó érintés, rossz érintés – Amikor a felnőtt hozzányúl a gyerekhez

–

Sötét gyerekkori élmények: túlélhetők, de nem túlléphetők

Hogyan érints meg egy gyereket?
Hogyan nyúlhatsz hozzá szülőként, nagyszülőként, óvónőként, óvóbácsiként, tanárként, barátként vagy idegenként, hogy biztos legyél abban, az érintésed nem bántó?
Hogyan érintheted meg őt, ha pap vagy, és nem akarod, hogy később azzal vádoljanak, valami rosszat tettél?
Hogyan érhetsz hozzá, ha edző vagy, és a sport, amit a gyerek űz, megkívánja, hogy hozzáérj olyan helyen is, ahol nem fedi őt ruha?

Micsoda világban élünk, nem igaz? Olyan alapvető dolog, mint az érintés, hogyan kérdőjeleződhet meg? 

A szüleink generációja nem gondolkodott ilyen kérdéseken. Tették, amit gondoltak, simogattak, átöleltek, ölbe ültettek, húztak, vontak, toltak… és időnként ütöttek, ahogy jónak gondolták – mi meg túléltük. A gyerekek döntő többsége túlélte. Azt is, ha ütötték. Azt is, ha verték. Azt is, ha simogatták ott, ahol neki nem esett jól. Meg azt is, ha ölbe vonta olyan, akit inkább elkerült volna. 

A gyerekkor trükkje, hogy túlélhető, és az emlékek jó része (főleg a sötét, a kellemetlen, a rossz) gyakran úgy tűnik, mintha elfelejtődne.

Rárakódnak az évek rétegei, újabb élmények és események mélyítik el vagy írják felül őket, hogy aztán egy váratlan pillanatban (vagy éppen sokszori ismétlődés után) újra kirajzolódjon egy mintázat. Egy ismerős vonal, ami megmutatja, ugyanaz tér vissza, ami gyerekkorunkban már velünk volt. Ugyanazt éljük át érzelmileg. Azért reagálunk például olyan erősen, vagy azért hozunk olyan döntéseket, amik mások (meg néha magunk) szerint sem a mi érdekünket szolgálja. 

Így mutatja meg magát az élmény, amit „természetesnek vettünk”, amit „elfelejtettünk”, amivel kapcsolatban nem éltük meg, hanem elnyomtuk magunkban a rossz érzéseket. 

A túlélés sikerült, a „túllépés” nem.

Nem léphetünk egyszerűen túl azon, ami történt. 

A gyerek érez, a felnőtt emlékszik

A gyerek ugyanis érez, és a bántó érintések kapcsán nagyon gyakran azt érzi, amit éreznie kell. Fájdalmat, kiszolgáltatottságot, megalázottságot. Ezeket akkor is érzi, ha a túlélés érdekében elnyomja vagy más gondolatokkal felülírja.

„Azért üt meg, mert szeret.”
„Azért kér arra, hogy fogjam meg őt, mert így szokták a nagylányok, és én már nagylány vagyok.”
„Megbízik bennem, azért vetkőzik le előttem.”
„Ha nem lennék neki fontos, nem viselkedne így velem.”
„Ő a felnőtt, nem kérdőjelezhetem meg, amit tesz.”

A felmentő, felülíró mechanizmusok akár egy életen keresztül is működhetnek.

Ki ne hallotta volna már azt a mondatot egy sikeres ember szájából, hogy: „ez volt az ára annak, hogy ide jutottam”?

Milyen kár, hogy nem tudunk visszamenni az időben, hogy nem próbálhatjuk újra az életet – vajon hova jutnánk, ha nem azt a bizonyos érintést kaptuk volna, hanem valami mást? 

A gyerekek tehát éreznek, a felnőttek meg (ha lehetőségük van rá, ha tudnak és akarnak), akkor emlékeznek.

Lehet tehát abban bízni, hogy a gyerek eredeti érzései érvényesek.

Ezért a legtöbb esetben egyszerűen elég kérdezni, ha meg akarunk bizonyosodni arról, hogy egy érintés rendben van-e egy gyereknek, majd a kérdés után pedig figyelni arra, amit mond.

Ez egy faék egyszerűségű technika, ha úgy tetszik, az első számú szabály, ami elég jól működik, ha elég sokat gyakoroljuk a gyerekekkel. 

Kérdezz, kérdezz, kérdezz!

„Oké neked, ha ideteszem a sztetoszkópot? Hideg lesz kicsit, és a mellkasodhoz kell rakjam, hogy jól halljam a szívverésedet. Várjunk egy kicsit, vagy kezdhetem a vizsgálatot?”

„Ahhoz, hogy jó sportoló legyél, meg kell tanulnod ezt a mozdulatot, és ebben úgy tudok neked segíteni, ha a combodnál megfoglak. Rendben? Figyelni fogok rád, de szólj te is, ha azt érzed, hogy valami nem oké.”

„Anna néni egy távoli rokon, aki most itt van a városban, és átjön vacsorázni. Nem kell neki puszit adni, ha nem szeretnél. Üdvözölheted őt másképpen is.”

A kérdezés az egyik legjobb módja annak, hogy biztosak legyünk abban, az érintésünk tényleg azt a célt szolgálja, amit el akarunk érni vele (segítsen, jó üzenetet közvetítsen, a szeretetről és a kapcsolódásról szóljon).

És persze a beleegyezés kérése, valamint annak elfogadása, amit a gyerek mond. 

Mert lehet, hogy egy gyerek 13 éven keresztül imádta, ha átölelik és megpuszilják a halántékánál. Aztán egyszer csak kamasz lesz, és már nem akarja, nem esik neki jól, kényelmetlen számára. Dönthet úgy a felnőtt, hogy megsértődik ezen, vagy bűntudatot kelt benne („Mi van, már nem is szeretsz?”). Vagy dönthet úgy, hogy elfogadja: a gyereknek most így jó. Mert előfordul, hogy az a jó, ha nem fizikai érintésekkel kapcsolódsz egy gyerekhez, hanem a figyelmeddel. 

Jó érintés, rossz érintés

Minden gyereknek (a kamasznak is) az a jó, ha biztosítjuk a lehetőséget arra, hogy kontrollálja azt, ami vele és a testével történik. Ezzel ugyanis csodálatos dolgokat taníthatunk meg neki. Például azt, hogy van jó és rossz érintés.

És ez a különbség nem attól függ, hogy ki érinti meg őt, hanem attól, hogy hogyan érinti meg. Azt is megtaníthatjuk neki, hogy a rossz érintéseket nem szabad eltűrni, hogy szólni kell, ha valaki olyat kér, vagy olyat tesz, ami bántó, megalázó, fájó, vagy egyszerűen csak érthetetlen, vagy a gyerek nem tudja eldönteni, hogy egyáltalán akarja-e, vagy sem. 

Ez a kettes számú, szintén faék egyszerűségű szabály: amíg az érintés a gyerekről szól, az ő szükségleteiről és érdekeiről, addig rendben van.

Ha viszont ez átfordul, és a felnőtt szükségletei, elképzelései, igényei vagy vágyai dominálnak, akkor jó eséllyel határátlépéssel van dolgunk. 

Elesik a gyerek és sír. Odaszaladsz, megöleled, és ha kapaszkodik, igényli, akkor ölbe veszed, megnyugtatod. Az érintéseidet a gyerek szükséglete vezeti.  

Masszőr vagy, és jólesik a ruganyos lánytesteket simogatni. Becsúsztatni a kezedet bugyi vonala alá – szinte véletlenül. Ugye, nem kérdés, kiről szól ez az érintés. 

Ilyen esetekre érvényes a hármas számú szabály:

a gyereknek meg kell tanítani a testével kapcsolatos határokat, és azt, hogyan kérhet segítséget, ha valami olyat tapasztal, amit nem érez okénak.

Ezt a beszélgetést ráadásul minden közegben le kell folytatni (és aztán a gyakorlatban is alkalmazni az alapelveket), hiszen nem mások a testi határok otthon a fürdőben és az oviban a vécében, sportolóként az uszodában, vagy egy sportmasszázs során – de mások a keretek, amelyek között egy érintés rendben lévő lehet. Ezt pedig egész egyszerűen meg kell tanulni. A gyerekeknek is, meg nekünk, felnőtteknek is.  

A lényeg: tiszta, átlátható, biztonságos keretek

Vannak érintések, amikről egyszerű eldönteni, hova tartoznak. Például mert fájnak. És vannak olyanok, amik azért fájnak, mert kontrollt vesztünk, vagy mert nem tudtunk saját döntést hozni, kényszerítve voltunk, vagy nem értettük, mi történt, mégis el kellett tűrnünk. Ilyen esetekben gyakran csak évekkel később esik le a tantusz, hogy valójában, ami történt, az bántás volt, egy gyerek helyzetével való visszaélés vagy bántalmazás.  

Muszáj olyan kereteket teremtenünk a gyerekek köré, amelyek tiszták, átláthatók és biztonságosak.

Ahol igenis beszélünk arról, hogy mit, miért és hogyan csinálunk – még ha olyan evidenciákról van is szó, mint egy érintés. És arról is, hogy hova és kinél lehet jelezni egy rossz érintést. 

Visszasírhatjuk a régmúlt időket, amikor még minden olyan egyszerű volt, de ne felejtsük el, hogy ma éppen azért változnak a dolgok, mert az úgynevezett „boldog békeidőkben” elkövetett visszaélések és bántalmazások napvilágra kerülnek. 

A régmúlt azoknak volt boldog, akiket nem bántottak, és az elkövetőknek volt békés, mert senki nem kérte számon őket, és következmények nélkül követhették el a visszaéléseiket. Ezt pedig senki nem akarhatja visszasírni. 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ SAMUEL ASHFIELD/SCIENCE PHOTO LIBRARY

Gyurkó Szilvia