Dühös vagyok, mert életem első élménye a testiség terén az, hogy egy ottalvós rokonlátogatáson a nálam sokkal idősebb unokatestvérem a takaró alatt benyúl a pizsamanadrágomba, én meg csak fekszem, és nem értem a gyerekfejemmel, a gyerektestemmel, hogy ez most mégis micsoda.

Dühös vagyok, mert a két legközelebbi barátnőm közül az egyiket a legelső barátja erőszakolta meg gimis korában, a másikat pedig fiatal felnőttként a volt barátja. 

Dühös vagyok, mert egyik erőszaktevővel sem történt semmi, mert még mindig ott tartunk, hogy ez az áldozat szégyene.

Dühös vagyok, mert én is keveredtem olyan helyzetbe, hogy ez velem is megtörténhetett volna.

Dühös vagyok minden fogdosásért, minden elutasítás utáni lekurvázásért.

Dühös vagyok minden olyan férfi helyett, akik az ilyen alkalmakkor kiálltak a nők mellett, és cserébe annyit kaptak csak, hogy pinák, buzik, mimózalelkűek, meg törődjenek a maguk dolgával.

Dühös vagyok, mert a húszas éveim közepén, egy hosszabb túrámon, egy nálam minimum 30 évvel idősebb férfi, amikor nem látta senki, szemrebbenés nélkül letaperolta a melleimet, én meg csak álltam ott, mint aki odafagyott, és semmi mást nem éreztem, csak félelmet. Moccanni se tudtam.

Dühös vagyok, mert volt, hogy azt hittem, szeretnék valakivel testi kapcsolatot, de menet közben már nem esett jól, mégse kértem, hogy álljunk meg.

Dühös vagyok minden olyan nő helyett, akik azt gondolták, készen állnak valamire, aztán amikor rájöttek, hogy ez nem az, amire számítottak, nemet mondtak, de az süket fülekre talált.

Dühös vagyok mindenkire, aki megítél egy helyzetet úgy, hogy abban sohasem volt tapasztalata.

Dühös vagyok, mert még mindig nem ment ki a divatból, hogy a nőknél, aki igent mond, az kurva, a talán az igent jelent, a nem pedig talánt.

Dühös vagyok, mert amióta anya lettem, rá kellett jönnöm, hogy az emberek azt gondolják, egy kisgyerek teste köztulajdon, és ahhoz bármikor, bárki, bárhogyan hozzányúlhat, puszta szeretetből vagy segíteni akarásból.

Dühös vagyok a gyerekorvosra, aki pofákat vágott, mikor nem voltam hajlandó behívni a férjemet azért, hogy az asszisztenssel egyetemben hármasban lefogjuk a félelemtől eszeveszetten zokogó 2 éves gyereket egy szimpla státuszvizsgálat kedvéért, hanem inkább azt mondtam, hogy visszajövünk máskor.

Dühös vagyok, mert amikor a városi Facebook-csoportunkba kiírtam egy tiszteletteljes, nyugodt hangvételű posztot arról, hogy a közlekedési eszközökön – ahol értelemszerűen nehezebb a kívánt távolságot megtartani az idegenektől –, mimikával, és kedves szavakkal fejezzék ki a szimpátiájukat egy gyerek iránt, ne pedig fizikai érintéssel, akkor jöttek a jól megszokott „mi is túléltük anno” hozzászólások.

Dühös vagyok annak a férfinak a nevében is, aki elmesélte: kisfiú korában minden rokonlátogatáskor megkérdezte tőle a nagyanyja, hogy nőtt-e már a pöcse.

Dühös vagyok, amikor a rokonok parodizálják, kigúnyolják, megalázzák, hasonlítgatják a gyerekeket, amikor kierőszakolják az érintést attól a gyerektől, aki nem akar éppen puszival vagy öleléssel elköszönni egy olyan embertől, akit amúgy nagyon szeret.

Dühös vagyok, amiért sokan nem értik: a saját magunk és más emberek tiszteletének képességét nem egyszerűen megkapjuk az érettségivel együtt 18 éves korunkban, mint egy megkésett kötelező oltást, hanem egy komoly munka eredménye.

Dühös vagyok, mert a számonkérés nagyon jól megy mindenkinek, az anyag leadása már kevésbé.

Dühös vagyok, amikor nem látják az összefüggést aközött, ahogyan a gyerek a kapcsolataiban viselkedik és aközött, ahogyan a családja viselkedett vele.

És itt megállnék.

Tegyük át ezeket a szituációkat a felnőttek világába. Együtt élünk a szerelmünkkel, vonzónak találjuk testileg, lelkileg, ennek ellenére előfordulhatnak napok, amikor úgy érezzük, egyszerűen nem esik jól a közeledése. Egy ilyen nap alkalmával, mikor a párunk elkezdene közeledni, mi kedvesen, de határozottan nemet mondunk. Hogyan esne nekünk, ha leállna ugyan, de gúnyos hangnemben kifigurázva minket elismételné, amit az imént mondtunk neki? Vagy azt kellene hallanunk tőle, hogy irigyek vagyunk, csak magunknak tartogatjuk a testünket. Esetleg azzal vágna vissza, hogy de bezzeg az ő haverjainak a feleségei sose mondanak nemet a szexre. Vagy a legrosszabb: a testi erőfölényét kihasználva elvenné, amit akar.  

Amikor egy gyereknek, aki éppen nem akar puszival, vagy öleléssel elköszönni az amúgy szeretett családtagtól, elkezdünk ilyeneket mondani, hogy „irigy vagy” „bezzeg a testvéred megölelt” vagy gúnyosan megismételjük amit mondott, esetleg csak azért is ellopjuk azt a puszit, azzal a világon semmi mást nem tanítunk meg neki, csak azt, hogy egy szeretetteljes kapcsolatnak is a szerves része a kigúnyolás, a megaláztatás, az erőszakoskodás. A „NEM”  pedig a szótárában a hatástalan és értéktelen szavak közé kerül. 

Valakit jól szeretni ott kezdődik, hogy tiszteletben tartjuk a határait, mind testi, mind lelki értelemben.

Vegyük hát a fáradságot, hogy ezen a téren is odatesszük magunkat, ha a gyerekeink neveléséről van szó. Lehet, hogy minden egyes kierőszakolt érintés közelebb visz minket a másik testéhez, de többszörösen eltávolít minket a lelkétől. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Lisa Schaetzle

WMN szerkesztőség