–

Kicsit félve felkúszom az ágyra, a végében lyukas a fejrész. Hasra fekszem, a furcsa, fából készült szerszámokat méregetem. Próbálom kitalálni, melyik mire jó. „Ezekkel a gyerekeim milyen jót játszanának egy homokozóban” – gondolom magamban. Itt az ideje, hogy megszólaljak, oldva a zavaromat. „Süteményt készítünk ezekkel a fura dolgokkal?” „Igen, és maga lesz a tészta.” Érti a humort. Már ez is segít ellazulni.

Először a hatalmas tenyereket érezem meg a combjaimon. Kellemes, de határozott mozdulatokkal gyurmáz meg Tomislav Prcic, a szabadkai származású természetgyógyász, a Madero-terápia meghonosítója. Bár én vagyok az a szerencsés nő, aki harminc fölött, két gyerekkel, ülő munka mellett is jókat ehet, mert nem hízik el, most fény derül a titkomra. A feszes nadrágokban szépen egyben tudom magam tartani, de Tomsilav rájön a turpisságra. Ahogy nyomkodja a fenekem és a combom, maga elé dörmögi: „Több szénhidrátot eszik, mint kellene. Hagyjon fel a csokizással.” Itt ér az első arculcsapás, pedig ez még csak a finom „előjáték”.

Előkerül az első faeszköz, ami a füvesítésnél használt henger kicsinyített mása, de persze ez tiszta rücsök. Föl-le görgeti rajtam, erővel nyomja rám. Próbálok befeszíteni, hátha akkor kevésbé fáj. Mert fáj. Nem kicsit. Arcom és kezem ökölbe szorulva. „Ez rossz, fáj” – mondom neki. Egy halk „ühüm”, és folytatja a kínzást. Kicsit megemelem a fejem, próbálok kedvesen nézni rá. Láthatja, nem hazudok, tényleg elértük a fájdalomküszöbömet. Egy tudományos válasszal próbálja elterelni a figyelmemet. „Az izmok letapadása miatt és a kötőszövet átjárhatatlansága miatt fáj. De ha fellazítjuk, új hajszálerek nyílnak meg, oxigéndúsabb lesz a környezet, így több tápanyaghoz jut a szervezet. Minden alkalommal egyre kellemesebb lesz a terápia.” Kicsit megnyugszom, mert arra gondolok, hogy ha fáj, akkor biztos hat is a dolog. A hátamon folytatjuk a szántást, nem esik jól. „Stresszes, feszült” – jön a következő visszajelzés. Ebben, mondjuk, semmi extra nincs, valószínűleg az ideérkező 99 százaléka is küzd ezzel. „Felszabadultnak mutatja magát kifelé, pedig folyamatos harcban áll. Saját magával.” Hoppá, ez így kezd kellemetlen lenni. A hátamból hogyan olvassa ki mindezt?

A következő kütyüről a tisztességes háziasszonyoknak egy nonfiguratív vágódeszka jutna eszükbe. Én viszont összerezzenek, mert valahogy a fenekelés villan be, mint pajzán játék.

Tomislav a vádlimtól felfelé indulva elkezdi a bőrt, húst, izmot és mélyebben megbúvó alkotóelemeket is felfelé tolni, ritmusosan, jólesően. „Seggrepacsi” szerencsére nincs. Végre kicsit ellazulhatok. „A test fájdalma visszajelzi a lélek állapotát” – töri meg a csendet. Nagyon rossz bőrben lehetek akkor. Kicsit elcsüggedek. „Azok érkeznek ide, akik változtatni szeretnének. Én nem gyógyítok. A terápiával a szervezet öngyógyító folyamatát támogathatom meg. Ha a testben elindul a változás, az a lélekre is hat. Oda-vissza húzza fel egymást a kettő. De az oroszlánrészét önnek kell vállalnia.” Ez tiszta sor. Ismerem magam, hajlamos vagyok mástól várni a változást. Tomislav mindig akkor szólal meg, amikor kell. És azt mondja, amire éppen szükségem van.

Jöhet a barázdált nyújtófa. Vagy a „faragott vibrátor”. Kinek mi ugrik be. Ez közepesen rossz érzés. Várom, hogy végezzen. Újra a meleg, olajos tenyeret érzem magamon. Végre megint kicsit jó. „Hivatalosan a terápiának nem része a kézzel gyúrás. Azért kellenek ezek a fa eszközök, hogy mélyre juthasson az ingerlés, elérjük az idegpályákat is. Viszont azért, hogy emberségesebb legyen, mindig beleviszek egy kis masszírozást is.” A hátamra fordulok. Az elülső combok nem olyan érzékenyek, megtudom, hogy a hátsó részen a sok ülés miatt fájt annyira. Tomislav hamar kitalálja, hogy szeretek keresztbe vetett lábbal ülni, ami azonban pangást okoz, tehát erről is le kell gyorsan szokni.

Most a hasamat simítja, a beleket masszírozza, ez majd a szervezetem anyagcseréjéhez és méregtelenítéséhez hozza meg a kedvet. Majd egyszer csak a köldököm alatt, fél tenyérnyivel benyomja a hasam.

Kellemetlen, de már össze sem rezzenek, hamar megszoktam, hogy itt nincs „üntyüri-püntyüri”.

„Negyven százalékon van az energiaszintje. Ezt szépen fel kellene tornázni.” Mi tagadás, a béka segge alatt érzem magam (kettővel) már egy jó ideje. „És magának?” – kérdem kicsit pimaszul. „Nekem magasan van és állandó. Milánóban bemérték.” Mutat egy képet, amin a vörösen izzó hőtérképes tenyere látható. Itt egy picit megbicsaklom, mert bár nyitott vagyok, a sprituális dolgok elsőre mindig ellenállást váltanak ki belőlem, hát, próbálom poénnal kezelni a helyzetet. „Csernobilban járt?” – „Csernobil járt nálam” – érkezik a válasz. Ezen a ponton már az övé vagyok, nem érdekel, hogy a fejemben az okos barátaim már korholnak, „ez egy kuruzsló, ne vedd komolyan”. Amúgy nem veszem komolyan, de átengedem neki a testem és a lelkem. A búcsúzásnál a tenyerével simít, de nem ér hozzám. Hogy fel vagy letölt épp, az is mindegy, forróságot érzek, ősbizalmat. Tomislav Prcic megtalálta rajtam a „reset” gombot. Rajtam múlik, megnyomom-e.

 

Pfliegel Dóra

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Romanets