-

Itt az év vége meg a karácsony, vele együtt pedig egyre inkább sűrűsödnek azok a társasági események, amelyeken elkerülhetetlen, hogy másokkal interakcióba keveredjek. Hol egy céges rendezvényen, hol baráti összejöveteleken, vagy épp családi ünnepségeken zsezsegek, ráadásul gyakran  – természetesen kizárólag az ünnep fényét és a többiek elviselhetőségét emelendő – illuminált állapotban.

Ezek aztán számtalan érzékeny helyzetet teremtenek számomra, olyanokat, amikor akár akarom, akár nem, de másokhoz kell érnem. Vagy a nagymama kőpúderes puszija röppen felém, vagy a férjem főnöke ragadja magához a kacsóm, hogy kihasználva figyelmetlenségemet, nyálasan cuppanós csókot pecsételjen rá. A karácsonyfa alatt a pityókás nagybácsival járok esetlen körtáncot, hogy elkerüljem az irányomba tapogató lapátkezeit, a csapatépítőn pedig igyekszem arrébb vetődni a fellelkesült kollégától, aki két pohár habzóbor legurítása után elérkezettnek látja az időt, hogy kimasszírozza a vállaimból a felgyülemlett feszültséget.

Kaktuszokhoz méltó természetem – mely alól kizárólag a gyermekeim, a férjem és három darab évszázados barátnőm mentesül – részben neveltetésemből fakad. Az én családomban ugyanis mi még bottal sem piszkáljuk egymást soha, bármi is történjen az életben. Megmaradunk a hűvös társalgás és a szarkasztikus froclizás szintjén. A legközelebb álló nőrokonaimmal is csak karácsonykor váltunk udvarias puszit, amit még így is igyekszem rendre elsinkófálni, miközben szórakozott arccal a tojáslikőrös poharammal hadonászok.

Bár a szakemberek szerint az érintés nagyon fontos a társas kapcsolatokban, gondoljunk csak a drótanyán sorvadozó rézuszmajom bébikre, egyáltalán nem mindegy, hogy ki, mikor és hol taperol minket össze.

Hogy épp kinek hagyjuk testünk különféle zónáinak érintését, az bizony nagyon sok tényezőn múlik: a kulturális hátterünkön, a neveltetésünkön, az illetővel való kapcsolatunk bensőséges jellegén, és persze azon is, hogy mi magunk mennyire vagyunk fogékonyak az érintésre, ne adj' isten puszira.

A témában az Oxford és Aalto egyetemek együttműködésének jóvoltából izgalmas vizsgálat is született. Érdemes az eredményeket megszívlelni, mielőtt túlságosan otthon éreznénk magunkat a munkahelyi karácsony büféasztalát támasztva, és dévajul megcsipkednénk a főnöknő tomporát.

A kutatók 1368 embert faggattak ki öt különböző országból, hogy felállítsák különböző testtájaink és azok érinthetőségének csillagtérképét. Maga a vizsgálat amúgy pofonegyszerűen folyt, és még jól végigtaperolni sem kellett hozzá senkit. A tudósok megkérték az alanyaikat, hogy színezzék be a rajzokon a testük azon területeit, ahol nem probléma, vagy épp kifejezetten örömteli, ha mások megérintik őket – persze attól függően is, hogy ki is van a pracli másik végén. Hiszen nyilván egészen mást engedünk meg a nagybácsinak, mint a portásnak, és mást az anyukánknak, mint a Pistának a HR-osztályról.

Tilos, ami piros! (Magyarázat: a fölső két sorban a nők. A test első- majd hátsó oldala, az alsó kettőben a férfiak, elöl-hátul. Aztán balról jobbra a különböző családtagok és ismerősök: társ, barátnő, barát, anya, apa, lánytestvér, fiútestvér, nagynéni, nagybácsi, lány unokatestvér, fiú unokatestvér, nőismerős, férfiismerős, női idegen, férfi idegen.)

A kutatás első, felszínes eredménye éppenséggel nem túl meglepő. A szerelmünk praktikusan ott fogdos meg bennünket, ahol épp kedve szottyan, egy vadidegent viszont csak akkor nem vágunk orrba, ha a kezünket, vagy netán a vállunkat érinti meg. Ami viszont egy fokkal meghökkentőbb, hogy

a nőktől – legyen szó akár rokonról, akár ismerősről – sokkal szívesebben vesszük az érintést, mint a férfiaktól.

A nagynéni cuppanós puszija, vagy az anyukánk meleg ölelése nagyobb fogadókészségre talál, mintha ugyanezt a nagybácsi, vagy az apukánk teszi meg. De a fogadói oldalon is inkább a nők azok, akik szívesen veszik az érintéseket, a legtöbb férfi köszöni szépen, simán elvan egy udvarias fejbiccentéssel, esetleg uras kézfogással.

Hogy ki mennyire szereti vagy utálja, ha hozzáérnek, az nemzetenként is változó, multinacionális cégeknél különösen ajánlatos észben tartani a kulturális eltéréseket! Ahogy az talán sejthető, hogy a hűvös angol kollégákat még részegen sem szuttyongatjuk meg a céges karácsonyi bulin. És a felmérés szerint, hiába állnak az olaszok temperamentumos, érzelmes népség hírében, ők sem rajonganak érte kifejezetten, ha pajkosan a combjukra tesszük a kezünk a mondanivalónk aláhúzandó. Az öt vizsgált náció közül a legölelkezősebbek meglepő módon a finnek voltak – bár lehet, hogy az ő esetükben a közös meztelenkedős szaunakultúra az, ami elősegíti a test védelmi bástyáinak lebontását.

Egy szó, mint száz, ha biztosra akarunk menni, a zsinórmérték mindenképpen a biztonságos, két rázásig tartó kézfogás kedves mosollyal kísérve akár rokoni, akár munkahelyi összejövetelről van szó. Hiszen a felebaráti érintéseknél mindenképp igaz: a kevesebb néha több.

(Kép: Ben Husmann, ThriveWire)