telekom - magenta

Tudom, tudom, nem szabad túl sokat telefonozni, amikor a gyerekekkel vagyunk, erre velem együtt minden ismerős szülő törekszik is… De én feleannyit nem tudnék a gyerekeimmel lenni, ha nem lenne telefonom, amin három kattintással elintézek mindent. Szóval értem a kritikát, van is feladatom vele, de hajlamosak vagyunk elfeledkezni a digitális hétköznapok előnyeiről, akár a gyerekek szempontjából fontos segítő részéről. Most összeszedtem, hogy a mi családunknak mit ad a technológia, ami nélkül szerintem elképzelhetetlenek lennének a hétköznapok.

Aki csak azt akarja kommentelni, hogy ezzel takarózom, azt szeretném most megkérni, hogy hagyja abba a WMN nevű online magazin kizárólag online elérhető cikkének az olvasását, mert olyat írok mindjárt, amit még az internet sem bír el, nemhogy a papír.

Nem vagyok egy nosztalgikus alkat

Egy picit fiatalabb vagyok, mint Doffek Gábor (bocs, Gábor, hogy ezt így nyíltan belemondom az arcodba), már a gyerekkoromban jelen volt az internet, mire egyetemre kerültem, a közösségi média (igaz, még csak az iWiW), mire végeztem az egyetemen, már volt okostelefonom. Szóval nekem annyira nincs meg a postán sorban állás a csekkek miatt (de azért ajánlott levelet átvenni vagy csomagot feladni még mindig nem tudok a telefonommal, tehát ne aggódjatok, a valóságban élek, csak igyekszem az elérhető legkönnyebbik valóságban tartani magam). És nem is posztolom ki a Facebookra – figyelmen kívül hagyva az ellentmondást, hogy ezen miért egy közösségimédia-felületen kell ventillálni –, hogy bezzeg amikor én kulcsos gyerek voltam, mennyivel jobb volt az élet, mint most, a kis digitális bennszülöttek korában!

Nem csak azért, mert nevetséges, hogy aki most online akar feldobni egy témát, az miért tesz úgy, mintha ő még mindig a boldog offline világban élne. Hanem azért, mert

a kertbe továbbra is ki lehet menni játszani, ahogy az én gyerekkoromban, és ez szerintem a szülőkön múlik, mint ahogy mi sem Super Marió-zhattunk egész nap huszonöt évvel ezelőtt, pedig szerettünk volna.

Ennyit a pufogásról, most már rátérek a konkrétumokra, hogy hogyan segít nekem, a családunknak a hétköznapi életünk szervezésében, hogy mi egy digitálisan aktív család vagyunk, a szó minden értelmében.

 Az életmentő társaság és információ

Nemrég egy teljes cikket szenteltem annak, hogy mit adott nekem a telefonom a kisbabás időszakban, hogyan segített közvetve helyre tenni magamban ezeket a hatalmas változásokat. Ezen az időszakon már túl vagyok, de máig nagyon sokat segít a családi élet szervezésében az, hogy egy telefonnyomásra vagyunk egymástól.

Praktikusan van egy közös naptárunk, amibe a saját programjainkon kívül a gyerekek ügyei is bekerülnek, így pontosan tudjuk, ha mondjuk, színház miatt korábban kell az oviba érni (ha nem lenne benne a naptárban, tutira elkésnénk, volt már rá példa).

Azt is látjuk, hogy ha egy forgatás vagy megbeszélés miatt valakinek korábban kell mennie vagy biztosan nem ér oda az oviba.

Ilyenkor, ha ketten nem tudjuk megoldani a helyzetet, működésbe lép a tágabb családi csetcsoport, ami a hétköznapi ügyek intézése mellett a fotóküldés tökéletes terepe. Így a nyolcvan feletti, de digitálisan nagyon jól képzett dédmama is simán értesül a napi ügyekről, és sűrűn kapja a cuki fotókat.

Tudom, hogy nagy felelősség jó digitális szülőnek lenni, és a nagyobb nyilvánosság elé kerülő tartalmakat erősen szűrjük és nagyon ritkán frissítjük, de a zárt csoportunkban teljes szabadsággal küldjük ide-oda a cuki és időnként akár kicsit kínos fotókat is. Mentségünkre szóljon, magunkat sem kíméljük ilyenkor.

A másik praktikus része annak, hogy a tágabb családunk is egy kijelzőérintésre van tőlük, az az ünnepek szervezésében, ajándékok egyeztetésében nyilvánul meg. Nálunk ugyanis a Jézuska egy Google-dokumentumban szerkeszti az ajándéklistát, a közös családi nyaralásokat (mondjuk, ebből eddig csak egyetlenegy volt) Facebook-csoportban szervezzük, nagyjából húsz szavazásos poszttal, mert még az ebben érintett öt felnőttet sem tudjuk könnyen egy helyre terelni a hétköznapokban.

A háztartásunk is digitalizálódik

Mivel a férjemmel mindketten online dolgozunk, a munkaügyek, a munkaszervezés, sőt a munka egy része is telefonon zajlik (a többi meg számítógépen), ezért nekünk nagyon könnyen ment a különböző lehetőségek kiaknázása a hétköznapi életben. Sajnos telefonról vezérelhető okosgépeink még nincsenek, de nagy vágyam az okosotthon. Ezért az eszközöket prózai módon, az időzítővel programozzuk.

Viszont amióta elérhető a hipermarketekben az online bevásárlás, azóta minden tartós élelmiszert így veszünk meg (meg sokszor a kevésbé tartósakat is). Amíg a gyerekek igazán picik voltak, altatás közben rendeltem meg a havi bevásárlást. Esküszöm, élveztem!

De a menütervezést, -megosztást, bevásárlólista-készítést mind egy erre való alkalmazásban oldom meg, aztán átküldöm a férjemnek, hogy nézze meg – ő pedig sértetten visszaír, hogy kedden ne csináljak carbonarát, ami a kedvence, mert láthatom a naptárban, hogy sokáig dolgozik. És akkor elnézést kérek, és megcserélem a csütörtökkel. Egy ideje igyekszem odafigyelni, és a carbonaraszószt nem tésztára teszem, hanem pirított cukkinire, így a kalóriákat is online csekkolom.

A legtöbb háztartási munkát felosztjuk egymás között, ezek a megbeszélések is üzenetekben zajlanak, főleg, amikor korán megyek dolgozni reggel, és bent felejtek egy mosást a gépben. Vagy már éppen nekiállunk a vacsorakészítésnek a gyerekekkel, amikor kiderül, hogy hiányzik az alapanyagok fele – a férjem meg úton van hazafelé.

Igyekszünk úgy elosztani, hogy mindenki azt vállalja, amihez kicsit nagyobb kedve van, számomra mondjuk a leggyűlöltebb feladat a csekkbefizetés (pedig online szoktunk).

A könyvtári könyvek netes hosszabbítása viszont valahogy az én feladatom lett, és az, hogy ez három kattintás, megment attól, hogy minden hónapban késedelmi díjat kelljen fizetnünk. De minden fronton nyitottak vagyunk arra, hogy az életünket egyszerűsítsük a technika segítségével, felhőben tároljuk a fényképeinket (főleg azóta, hogy közel egyhavi fizetést kellett kifizetnünk egy tönkrement winchester miatt, mert különben eltűnt volna a kisebbik gyerekünk első két évének összes fotója). Sőt én nemrég az iratainkat is befotóztam, hogy telefonon is elérhetők legyenek. Telefonnal fizetek, amit nem lehet kártyával, azt utalom… szóval minden praktikus funkciót kihasználunk.

GPS-alapú családi élet és pulzusmérés

Egy ideje bekapcsoltuk az egymást figyelő funkciót a férjemmel a telefonon, hogy megalapozzuk a gyerekeknek tervezett nyomkövetős-telefonálós karkötőt, amit akkor szerzünk majd be, amikor a lányaink egyedül fognak közlekedni (igen, paraszülők vagyunk, ide lőjetek). Szóval ez arra is módot ad, hogy kiválóan tudjunk féltékenykedni, mert a férjem otthagyta a telefonját a munkahelyén, és félútról fordult vissza, én meg azt láttam, hogy este, bőven meetingidőn túl a munkahelyén dekkol, de nem tudom elérni. Ő viszont szinkronizálta a telefonjával a közös okosóránkat, és döbbenten látta, hogy délelőtt a munkahelyemen indokolatlanul megemelkedett a pulzusom. Természetesen ő is felült a féltékenység trackre, amikor visszafejtettem, hogy három fordulóban cipeltünk fel cuccokat a szerkesztőségbe, egyfajta bizarr délelőtti edzés gyanánt. Szóval mondom én, vannak hátrányai annak, ha az ember családja túlzottan digitális. De azért előnyei is.

Ti mennyire vagyok digitálisan aktív család? Mit gondoltok a digitális szülőség praktikus és mentális részéről? Jöhetnek a sztorik, bevált és kevésbé bevált lehetőségek kommentben!

Tóth Flóra