Helló, ez a tiéd! – mondta, és átnyújtotta a júliusi céges bulin a karácsonyi papírba csomagolt ajándékot. Akkor vettem észre először, pedig már évek óta együtt dolgoztunk. Én a harmincas éveimben jártam. Boldog, sikeres emberként és kisgyerekes anyaként éltem. Ő teljesen más hátterű, tapasztalatlan, kissé „antiszociális" fiú volt, a szuperintelligens emberek minden előnyös és hátrányos tulajdonságával. Felületesen szemlélve zárkózottnak, pökhendinek és önteltnek tűnt. Végül jobban megismertem, mert a körülmények úgy hozták, hogy egyre több időt töltöttünk együtt a munkán kívül is. Minden egyes közös perc után változott a róla kialakult képem, pár hónap után kezdtem meglátni benne a kisfiút, az embert, aki szeretetre méltó és szeretetre éhes. Aki nagyon tud szeretni.

Sokáig igyekeztem nem tudomást venni az érzéseimről. Hazudtam még magamnak is: csak barátok vagyunk. Pedig soha nem hittem a férfi–nő barátságban. Végül nem bírtam tovább hazudni. Egy nap beismertem magam előtt, hogy nemcsak szeretek vele lenni, hanem vele akarok lenni, mert élvezem a társaságát.

Mellette újra fiatalnak, szépnek és szerelmesnek éreztem magam, mert istennőként nézett rám – ahogy azelőtt talán senki –, mert elgyengültem a pillantásától, és mert... csak.

Közben persze próbáltam elhallgattatni a lelkiismeretemet. Pedig a belső hang folyamatosan mondta a magét: otthon van a kicsi gyereked, a szerető férjed, akiknek nagy szüksége van rád, te meg mindenféle ürüggyel lelépsz és valaki mással töltöd az időt méltatlanul bujkálva, mint egy tizenéves. De hiába, nem volt megállás. A szerelmünk haladt előre, kibontakozott, én pedig elmondhatatlanul boldog voltam. És közben elmondhatatlanul boldogtalan is. Ő is ugyanígy hullámzott. Reggelente az első, esténként az utolsó gondolatom ő volt. Miután betakartam a gyerekemet... és odabújtam a férjem mellé.

Aztán jöttek az elkerülhetetlen hullámvölgyek. Hol ő akart kilépni a kapcsolatunkból, hol én. De a másik mindig visszahúzott. Mert azt mindig is tudtuk, hogy ennek a szerelemnek csak ennyi juthat, nincs jövője, és minél tovább hagyjuk tombolni, annál keservesebb lesz a vége.

Ez a szerelem már az elejétől kezdve halálra lett ítélve, talán ezért is volt olyan csodálatos.

Végül ő volt az erősebb. Döntött, nincs tovább. Fájtak a szavai, pedig tudtam, hogy igaza van. Vajon az fájt a legjobban, hogy ő volt képes kimondani az utolsó szót? Vagy az, hogy valóban hiányzott? Nem tudom. De rettenetes volt. Én még kapálóztam egy ideig. Hiába, tényleg ő volt az erősebb. Valahányszor visszakapaszkodtam volna, újra és újra ellökött magától.

Azóta eltelt jó néhány év. Ma már jobb. Megtanultam együtt élni a hiányával. Azzal, hogy soha nem volt igazán... és nem is lesz az enyém. Megtanultam szembenézni azzal, hogy mindenemet kockára tettem. Hogy óriásit hibáztam. Hálás vagyok a sorsnak, hogy végül nem robbantottam szét mindannyiunk életét. És hálás vagyok a sorsnak, hogy mindezt megélhettem, mert ez a szerelem – a születésével és a halálával együtt – gyönyörű volt.

Hogy megbántam-e? Nem. Hogy fáj-e még? Igen.

Mert azóta is: reggelente ő az első... és esténként az utolsó gondolatom. Minden egyes napon.

Edina

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Song_about_summer