Milanovich Domi és a WMN: Idegrendszerváltás

–

Eldőlt a hónapok óta az országot foglalkoztató nagy kérdés: megroppant az Orbán-rendszer hatalma. A 2026-os magyarországi választásokon Magyar Péter és a Tisza Párt elsöprő győzelmet aratott. A kétharmados felhatalmazás azonban kivételes felelősséget is ró az új döntéshozókra: miben lesz más a hatalomgyakorlásuk, mint azoké, akikre nemet mondtunk? Hogyan tudunk majd hidakat teremteni a több százezer Fidesz-szavazóval, akik eddig egy teljesen más valóságban éltek? Meg tudunk-e bocsátani azoknak, akik valószínűleg sosem fognak bocsánatot kérni? 

A kapcsolatiságunk megváltoztatása mellett a tudatunk radikális felszabadítása, a szerepeink újratanulása sem fog egyik napról a másikra menni. Akkor sem, ha vannak hivatások – ilyen az újságírás is –, amelyeket hitelesen csak rendszerkritikusan lehet végezni, vezesse bárki is az országot.

De ettől még várhatóan sok minden máshogy lesz bennünk, velünk, körülöttünk a következő években. Végre!

Eufória, és ami utána jön

2011-ben szereztem meg az első diplomámat, és egész életemben úgy dolgoztam, hogy az országban az Orbán-rezsim működött.

Ez a rendszer ciklusról ciklusra, évről évre morzsolta szét bennünk a reményt: de ma éjjel a sorsunk végre megfordulni látszik, és az ország nagy része, több millió ember önfeledt, könnyes ünneplésbe kezd!

Persze lesznek, akik még mindig nem tudják, nem merik elhinni, ami történt; és a bulik után az is várható, hogy erőt vesz majd rajtunk a fáradtság, az üresség is – mint a várva-várt események, nagy célok teljesülése után általában. Ezt követően pedig sok-sok kérdéssel találjuk majd szembe magunkat. 

A szélsőséges stressz át tud egy ponton fordulni radikális ellazultságba?

Az elmúlt napokban arról fantáziáltam, hogy ha a kampánynak vége lesz, kerítek egy csónakot. Kievezek vele a tó közepére, aztán behúzom a lapátokat, kényelmesen hanyatt dőlök a hajóban, érzem, ahogy nyomják a hátamat a fa deszkák, nézem az eget, a felhők lassú vonulását, körülvéve a madarak, a szél, a víz hangjaival, és

ahogy ott fekszem, mélyeket lélegezve, felfedezek magamban valami csillogó, fenséges haszontalanságot.

Mint egy 21. századi leszbikus Rousseau, aki épp valami olyasmit él át, mint bő kétszázhatvan évvel ezelőtt az elődje. 

„Mi nyújt örömöt az ilyen állapotban? Semmi külső dolog, csak a magunk lénye és létezése; amíg ez az állapot tart, nem szorulunk semmi másra, akárcsak Isten. A létezés érzése, ha lehántunk róla minden más érzelmet, önmagában is olyan drága s annyi megelégedést és békét hordoz (...)” – írta A magányos sétáló álmodozásai című művében.

Jean-Jacque Rousseau tapasztalatára a német filozófus, Peter Sloterdijk „az európai szabadságtörténet egyik ősjelenete”-ként hivatkozik. A másik ősjelenet, amelyet Stressz és szabadság című művében felelevenít (kiadja Typotex, ford. Weiss János), még korábbi: Kr. e. 509. körül a római király fia megerőszakolja Lucretiát, aki szégyenében öngyilkos lesz, de előtte még elmondja férjének, rokonainak, hogy mit tettek vele. Felháborodásában a nép fellázad, elűzi a zsarnok uralkodót, Tarquinius Superbust, és megszünteti a monarchiát. A királyellenesség aztán olyan mélyen beleivódik a következő generációkba is, hogy még a kései cézárok is kerülik a rex cím használatát, és túlhatalmukat a szenátusra meg a római népre való állandó hivatkozással igazolják – ezt az ókori logikát követte a Fidesz is a nemzeti konzultációkkal.   

A társadalom, ez a milliófejű mesebeli lény

Peter Sloterdijk azt mondja,

a szabadságnélküliségnek azóta is két fő formáját tapasztaljuk meg: a politikai nyomást, amikor autoriter rendszerek zsákmányolnak ki minket, és a realitás nyomását, hogy boldogulnunk, teljesítenünk kell, és gondoskodnunk másokról.

A két típusú szabadságnélküliség persze általában mélyíti is egymást. A NER alatt a gazdaság és az intézményrendszerek annyira diszfunkcionálissá váltak, hogy a realitás most még erősebb marokkal szorít minket.

De ami igazán érdekes Sloterdijk elméletében, az az, hogy szerinte, bár az egyszarvúak létezését utaljuk a mesékbe, furcsa módon „a valóban létező milliófejű mesebeli állatot, a »társadalmat« magától értetődőnek vesszük”. Holott az, hogy az individualizmus korában tömegek élik meg valamilyen szinten az összetartozásukat, igazán meglepő, bravúros dolog: de hogyan lehetséges? Miért nem bomlunk fel végérvényesen kisebb klánokra? 

Nemzeti nyugtalanság

Az a kollektív idegfeszültség, ami az elmúlt években eluralkodott a mindennapjainkon, a német filozófus elméletében is visszaköszön. Szerinte a társadalom azért marad egyben, mert „(...) a nemzet egy olyan kollektívum, amely sikerrel tartja fenn a nyugtalanságot. Egy többé vagy kevésbé intenzív stressz-témaáramlás gondoskodik a tudatok szinkronizációjáról (hogy ugyanazokon a problémákon pörögjünk – a szerző), ily módon biztosítva, hogy a mindenkori népesség napról napra egy önmagát regeneráló gond- és izgalmi közösségként integrálódjon.” 

A felvillanyozó nyelvezettel megírt szöveg a mi valóságunkról is beszél: hogy

mennyire rászoktunk arra ebben az országban, hogy állandó feszültségben éljünk, és ezen keresztül kapcsolódjunk egymáshoz a közbeszédben.

A Fidesz folyamatosan gyűlöletet szított, sok esetben koholt ellenségekkel fenyegetve, magyarokat magyarok ellen hergelve, hogy egyben tartsa a táborát, és a hatalmát biztosítsa. A rendszer kritikusait pedig gyakran a kormány tettei miatt érzett jogos felháborodásuk kovácsolta össze.

Nagy kérdés lesz, hogy tudunk-e máshogyan is társadalmi kohéziót teremteni: széleskörű összefogást igénylő, konstruktív célokkal, közös emberi minimumokkal, pozitív stresszel, nagyszerű történetekkel – oldalakon átívelő módon. 

A közös stresszvalóság lejjebb csavarása

A szabadság a pszichológiában is sok minden. A közvetlen helyzet meghaladásának képessége (Erich Fromm). Az inger és a válasz közti tér (Viktor Frankl). A bátorság az alkotásra, a valósággal való találkozásra, a tökéletlenségre (Rollo May). Egymás kölcsönös elismerése autonóm lényként és kapcsolódó emberként (Jessica Benjamin). Ezen értékes definíciók sorát gazdagítja Peter Sloterdijk filozófusként új elemmel: szerinte szabad ember az, aki időnként „ki tud hátrálni a közös stresszvalóságból”, képes „meghódítani a saját gondmentességét”, és úgy tud önmagához fordulni, hogy felbugyogjon benne a létezés érzése.

Szabad ember az, aki mentálisan képes néha beülni abba a csónakba, eltávolodni a társadalomtól és a saját identitásától is, és csak hagyja magát ringatni a tavon, a gondolatait pedig cél nélkül áramlani. Aki megéli, hogy nem dolgozik, nem mond véleményt, nem alkot, nem rendez, nem törődik, csak: van. Enyhén eksztatikus dologtalanságában is érvényes létező. Annyira megterhelő éveken vagyunk túl, hogy én idejét sem tudom, mikor voltam az imént leírtakhoz hasonlóan ellazult, békés, felszabadult (milyen bölcs a nyelv). De

hiszem, hogy egy jól működő országban nagyobb eséllyel élhetünk át ilyen élményeket, mert nem kell állandóan harcolnunk és készenlétben lennünk – némi túlzással a rendszerváltás sokunk számára idegrendszerváltás is lesz, a sejtjeinkben is érezhető átalakulás.

Aztán kimegyünk a partra

A rousseau-i és sloterdijki szabadságfelfogásnak persze az is a része, hogy a létezésének örömét átélő, felszabadult ember mindig visszatér a realitásba, hogy újult erővel forduljon a személyes életét és a közösségeit érintő kihívások felé. A csónakban ringatózás átmeneti, a parton pedig rengeteg feladat vár ránk. Most, hogy az Orbán-rezsim hatalma megtörni látszik, és végre levegőhöz jutunk, tudjuk csak igazán felmérni a veszteségeinket. A rendszerváltás nem csak egy politikai folyamat lesz: ahhoz, hogy valóban megtörténjen, a tudatunkban és a kapcsolatiságunkban, a társadalom mélyrétegeiben is végbe kell mennie. 

Fontos, hogy a függőségi viszonyokat jelenléttel, értő figyelemmel, partnerséggel váltsuk fel.

Azok elszámoltatása, akik bűncselekményeket követtek el, tisztán a jog eszközeivel, ne bosszúból, hanem a következmények, az igazság helyreállításának igényétől hajtva, az emberi méltóságukat megőrizve történjen – ha nem így járnak el a hatalom új birtokosai és a követőik, akkor nem lesznek jobbak annál a rendszernél, mint amire nemet mondtak.

Az is biztos, hogy több százezer Fidesz-szavazó most gyászolni fog, akik a propaganda miatt eddig egy másik valóságban éltek. Meg kell találnunk egymáshoz a hidakat, fejlesztenünk kell a közös valóságészlelésünket, de a lehetőségészlelésünket is: hogy mindannyian újragondoljuk, újratanuljuk magunkat. Még akkor is, ha az újságíró, a pszichológus, a művész, a társadalomtudós tipikusan olyan hivatások, amelyeket hitelesen és magas színvonalon csak rendszerkritikusan lehet végezni, vezesse bárki is az országot.

Demokrácia független újságírás nélkül nem létezik, és mi továbbra is ellenőrizni fogjuk a hatalmat. De remélem, kevesebb dolgunk lesz ezen a téren, és jobban meghallják majd a jelzéseinket, a nők, gyerekek, kisebbségi csoportok általunk is felerősített hangját a döntéshozók. És amikor a szavakkal, mint építőkockákkal, leülünk majd, talán több olyan tartalmat is kirakhatunk belőlük, ami távolabb esik a napi politikától, ami játékos, érdekes, könnyed.

Mert egy felszabadultabb létezési módban leszünk, amelyben nem a közös felháborodás, fenyegetettség és szorongás köt össze minket, hanem a remény, ez a komplex energiarendszer, amit folyamatosan együtt termelünk újra, és teszünk elérhetővé a lehető legtöbb ember számára.

Milanovich Domi