-

Biztos sok mindent megtudtatok már rólam az írásaimon keresztül, így talán nem okozok nagy meglepetést azzal, ha bevallom, én bizony baromira okos vagyok. Szinte minden helyzetben választ tudok adni az élet nagy kérdéseire, akkor is, ha már magát a kérdést sem értem. Ez a tulajdonságom kifejezetten jól jött az egyetemi évek alatt és most is ennek a szuperképességnek a birtokában állok bele a jövő héten rám váró diplomavédésbe is.

Azt hiszem, Márton különösen kedveli bennem a hatalmas eszemet, amely a legváratlanabb pillanatban tör a felszínre. Neki aztán nincs szüksége Internetre, vaskos enciklopédiákra, térképre, hisz ott vagyok neki én, aki elvezetgeti az élet kusza ösvényein.

Ezen a héten sem maradt el az elmém pallérozásának fényes sikere.

Úgy történt, hogy egy rég nem látott (amúgy Cambridge-ben élő) baráttal végre sikerült lefixálni egy időpontot, amikor meglátogat minket, plusz az itteni kispajtásainkkal is megbeszéltük a délutáni homokozást az egyik közeli parkba, amikor is megvilágosodtam, hogy amúgy ezen a fényes júniusi napom ünnepli a férjem a születésnapját. Nyilván az időjárás tehet róla (én biztos nem), hogy nem kerültem túlságosan júniusi hangulatba, így azt gondoltam még van pár heten, de legalábbis pár napom a nevezetes alkalomig.

Nem volt, úgyhogy pánikszerűen próbáltam menteni a helyzetet. Azt gondoltam ki az én nagy és okos agyammal, hogy sütök neki egy szép tortát, és ez milyen kedves és figyelmes gesztus, ami egyébként teljesen idegen tőlem, úgyhogy szülinapi meglepetésnek éppen megfelel.

Mit csinál a mindentudó házi asszony (egy idegen országban), ha nekiáll sütni? Felhívja az anyukáját, hogy azonnal diktálja le a piskóta receptjét. Na, de anyuka épp valakinek a fizimiskáját simítgatta a kis szépészeti birodalmában, úgyhogy esélye sem volt rendelkezésemre bocsátani a titkos összetevőket és azok még titkosabb arányait. Jött azonban Google, barátom, aki nyilván nem ért semmihez, úgyhogy az ott talált recepteket összegyúrtam, kicsit személyre szabtam, és mindenből iszonyú sokat raktam a tésztába. Nagyjából kétszer annyit, mint kellett volna. Csak, mert olyan okos vagyok. Ebben is.

Ennek ellenére egészen piskótaszerű valamit szedtem ki a sütőből, úgyhogy elégedetten álltam neki a díszítgetésnek. Csokipuding készítésben elég erős vagyok (a kevés dolgok egyike, ahol szó szerint követem a zacskón feltüntetett instrukciókat), úgyhogy magabiztosan álltam neki a kavargatásnak. Kitartásom és önbizalmam fényes sikert hozott, csodás, csomómentes, selymes barna réteget suhintottam a szemmel láthatóan nagytestű piskótámra.

Tényleg már csak a jutalomkör volt hátra, amikor kedvemnek, türelmemnek és érzelmi fűtöttségemnek megfelelően rendezgettem szív alakba a helyes kis málnadarabokat, amiből zseniálisan annyit vásároltam, hogy azért a teljes szívet ne töltse ki.

Sebaj, kéznél van a hihetetlen nagy eszem, amely a hűtő felé irányított és egy doboz szederrel és egy nagyon pofás kis M betűvel egy kerek szerelmi vallomást rittyentettem egy átlag hétköznap délelőtt. Persze hogy lenne átlag, hisz a Márton világrajövetelének csodás ünnepe ez.

Na, ki a király? Na, ki? Igen, vertem kicsit a mellem. Elégedetten konstatáltam, hogy milyen szépen ki tudom sütni a szerelmet, hogy igaziból torta lett, meg szív, meg M betű. Hát mi kell még? Egyszerűen tökéletes vagyok.

De sajnos még volt néhány órám az ünnepelt haza jöveteléig, éppen annyi, ameddig tudtam picit csavarni a gondolataimon. Nézegettem a tökéletes műalkotást, majd egyszer csak bevillant az a fantasztikus, páratlan és nagyon logikus ötlet, hogy a feldíszített tortát elvágom félbe és beletöltök még egy csokiréteget. Merthogy túl vastag a piskóta, biztos kevés lesz a krém az én drága, egyetlen férjemnek.

Nem bíztam a véletlenre a kudarcot, mert még egy réteg zselatint is megálmodtam a kreálmányom tetejére, amiről szentül meg voltam győződve, hogy elronthatatlan. Ebből a mélyen gyökerező hitből táplálkozva kezdtem el csorgatni a tortámra a teljesen folyékony állagú ragacsos mázt, amelynek esze ágába sem volt megkocsonyásodni, inkább picit eláztatta a piskóta szélét.

A piskótát, ami amúgy tök jól nézett ki, de be kell vallanom, hogy amikor kivettem a sütőből és felfordítottam, akkor bizony erősen morzsázott és vészjósló repedések jelentek meg a felületén. Ezeket ügyesen eltüntettem a csokiréteggel, és igyekeztem nem tudomást venni a létükről.

Ilyen előzmények után teljesen érthető, megmagyarázható és abszolút megfontolt döntés volt egy darab cérnával nekiesni a kissé málló, zselatinlétől tocsogó kis remekművemnek. Már a közepén éreztem, hogy baj lesz, de a hitem, önbizalmam, és főleg a hatalmas nagy eszem már olyan sok mindenen átsegített, hogy őszintén vártam a csodát. Még akkor is, amikor elkezdett beomlani a közepe, és a gyerek műanyag, IKEA tányéralátétével próbáltam menteni a menthetetlen. Aztán egyszer csak elkezdte elnyelni a szépen formázott M-betű kis szederelemeit a piskóta fekete lyuka, majd a szív is kezdett darabokra törni.

Én pedig kemény voltam, nem sírtam, csak bámultam a művemet és azon gondolkodtam, hogy vajon miben hittem, de komolyan?

Íme, a műalkotás. Szeretném felhívni a figyelmet a háttérben látható munka hevére...

Persze a Márton nagyon kiröhögött, a tortának nevezett édes-barnás-málnás-szedres kupacot mindenfajta szívfájdalom nélkül behajítottuk a trailerbe, 3 üveg pezsgővel, 6 műanyag pezsgős pohárral, egy kis sajttal, bagettel, szőlővel, egy homokozókészlettel meg a gyerekkel együtt, és egy tök vicces, spontán kis piknikkel ünnepeltük meg a drága, jó Mártont.

A torta másnapra elfogyott, a Márton meg még mindig szeret. Főleg az eszemért.

Pásztory Dóri