–

Én, a ghostingoló

Nagyon sok embert és barátomat ghostingoltam, és még csak nem is voltam tudatában annak, ezzel mit okozok bennük. Simon Eszter írása a témában konkrétan arcon csapott. Olyan volt, mintha a saját történetemet olvasnám, csak a másik oldalról. Felismerések sorozatát indította el bennem azzal kapcsolatban, hogy mit is csinálok valójában, mi az, ami munkálkodik bennem és milyen mintát működtetek akaratlanul olyan helyzetekben, amikor ki akarok lépni egy kapcsolatból. Szeretném elmesélni az én oldalamat is, mert azt remélem, hogy a megértés valamelyest hozzájárul a fájdalmak feldolgozásához.

Általánosságban nem tudok írni a témáról, hiszen nem olvastam (még) tudományos anyagokat, nem ismerem az ehhez tartozó szakirodalmat és más emberek történeteit sem. Egyetlen forrásom van, amiből táplálkozni tudok: a saját életem és tapasztalatom, de azt gondolom, annál eredetibb és igazibb nincs. 

Létezik igaz barátság? 

Mindig voltak barátaim, de a legtöbb baráti kapcsolatom egy idő után teherré vált számomra. Nem volt kedvem találkozni, meg kellett erőltetnem magam, hogy elmenjek a programjainkra, már előző nap sokszor azon gondolkoztam, milyen indokkal tudnám lemondani. Muszájból mentem volna, ami minden, csak nem örömteli és feltöltő. Sokszor töprengtem azon is, hogy vajon miről fogunk beszélgetni órákon át. Amikor sor került a találkozásra, nem mutattam jelét a tépelődéseimnek, inkább elővettem a már jól bevált mosolygós, vígkedélyű énemet, és játszottam a szerepemet.

Közben számoltam vissza a perceket, néztem az órát, hogy mikor szabadulhatok.

Felmerülhet a kérdés, hogy hát mégis milyen emberekkel barátkoztam? De megnyugtatlak: abszolút jófejekkel, viccesekkel, okosakkal, lazákkal, vidámakkal. Egytől egyig csodálatos személyekkel. A hiba tehát az én készülékemben volt.

Emlékszem, úgy 19-20 év körül lehettem, amikor anyukámat felhívtam sírva egy rosszabb napomon, hogy márpedig nekem nem kellenek barátok, hiszen olyan testvéreim és anyukám van, akikkel mindent megoszthatok. Nekem a barátkozás másokkal csak felesleges erőlködés volt az életemben, azt gondoltam, abszolút nem az én műfajom. Sőt, meggyőződésem volt – míg pár évvel ezelőtt az ellenkezőjét meg nem tapasztaltam –, hogy azok, akik azt állítják, igaz barátaik vannak, hazudnak.

Elképzelni sem tudtam, hogy őszinte barátságok is létezhetnek.

A biztonságos látszatén

Ezek után gondolom, nem meglepő azt olvasni, hogy alapvetően nehezemre esik mások előtt megnyílni, zárkózott vagyok, a családtagjaimon kívül nem tudtam másokat beengedni az életembe. Féltem felvállalni mindazt, ami én vagyok, ami és aki hozzám tartozik, ahonnan jövök. Ezek miértjei talán egy külön cikket is megérdemelnének, de a ghostingolás szempontjából ez a fontos: huszonpár évem alatt kifejlesztettem már a biztonságot adó „látszatJázmint”. Ebben a részemben az a csodálatos, hogy olyan, mint egy kaméleon: attól függ a színe, viselkedése, hogy éppen kikkel van körülvéve. Az alkalmazkodási képességemet tényleg csodálatosnak tartom, mert nagyon sok élethelyzetben előrevisz és a javamat szolgálja. Ám amikor baráti kapcsolódásról van szó, akkor ez minden, csak nem csodálatos.

Rettentően fárasztó művelet a látszatkeltés, aminek az a vége, hogy egy idő után kimerülök. De mégis ki kérte ezt tőlem? Természetesen senki.

Feltűntem, majd egy idő után eltűntem emberek életéből anélkül, hogy lezártam volna a kapcsolatot, nem gondolva arra, hogy milyen űrt okozok ezzel a másik életében. Sosem jutott eszembe, hogy ha valakit nem keresek többé, akkor hiányozni fogok az illetőnek. A baráti kapcsolataim sokszor átcsúsztak abba az egyoldalúságba, hogy én voltam a megértő fél, aki mindig meghallgatja a másikat, lelki szemetesnek éreztem magam sokszor, és úgy éltem meg, hogy nem kíváncsiak rám, nem érdeklődnek irántam, nem figyelnek rám. De hát néma gyereknek, ugye… 

A ghostingolás menekülés volt nekem. Nem a másik félről szólt, hanem rólam. Egy gyáva, önző és meghunyászkodó módszer arra, hogyan szálljak ki egy számomra már nem optimális kapcsolatból anélkül, hogy ezt bármilyen módon ki kelljen fejeznem. Szó nélkül leléptem, majd becsuktam a szemem, befogtam a fülem, és vártam, hogy teljen az idő, feledésbe merüljön minden. Mondanom sem kell, hogy a várva várt szabadság érzése persze sosem következett be, hiszen tudtam, hogy sumákolok, nem vagyok egyenes, így a lelkiismeretem sosem hagyott nyugodni. Viszont inkább ezt választottam, mintsem a barátokkal szembeni őszinteséget. Ahhoz nem volt bátorságom.

Egy elhagyott kislány

Az önismereti (véget nem érő) úton azt élvezem a legjobban, hogy mindig tartogat meglepetéseket, rácsodálkozásokat, ahaélményeket, amik segítenek abban, hogy ne csak mindig sodródjak öntudatlanul az életemben, hanem igenis legyen rálátásom arra, hogy hogyan működöm és irányítani tudjam a sorsom (ha akarom). Amikor azt gondoltam, hogy az „apám elhagyott hároméves koromban” című fejezetet már lezártam, hiszen nagyon sok oldalról megvilágítottam, látom az életemben az összes lenyomatát, akkor bumm, olvasok egy cikket a WMN-en, és bevillan egy újabb felismerés, amiért végtelenül hálás vagyok.

Apai ágról hozom tehát ezt a stratégiát, ugyanis engem a saját édesapám ghostolt.

Mint írtam, hároméves voltam, amikor elment, és megígérte, hogy jelentkezik, de erre sosem került sor. 18 éves koromig minden egyes szülinapomon azt kívántam a gyertyákat a tortámon elfújva, hogy egyszer találkozzak vele. Úgy hagyott itt, hogy ígéretet tett arra, meglátogat majd bennünket, pedig szerintem ő már akkor is tudta, hogy ez nem fog megtörténni. Ahogyan én is teszek ígéretet sokszor, hogy majd jelentkezem, de tudom, hogy nem fogok.

Bármennyire is nagy fájdalmat okozott ezzel bennem, ezt a mintát vittem tovább tudattalanul a saját kapcsolataimban. Hiába csörgött a telefonom, nem vettem fel, hiába írtam, hogy jelentkezem majd, nem tettem meg, ahogyan mi is hiába vártuk, hogy meglátogasson minket édesapám, hiszen az egyetlen és utolsó levelében ezt ígérte. De sohasem jött el. Emlékszem, a nővéremmel küldtünk neki rajzokat nem sokkal apám elköltözése után. Nem reagált rá. Aztán egy idő után már nem próbálkoztunk őt elérni, ahogyan egy idő után már nálam sem próbálkoztak azok az emberek, akiket ámítottam.

Most már tudom, hogy ez nem azt jelenti, elfelejtettek, hanem csak beletörődtek. A szüntelen várakozás, ami bennem is volt apámat illetően, megakadályozta a lezárást és az elengedést.

A fájdalomtól akartam megóvni magam, de valójában csak egyre jobban fájt.

Szembesítés

Nagyjából egy évvel ezelőtt találkoztam a volt legjobb barátnőmmel másfél-két év csend után. Ő keresett meg, és kezdeményezte a beszélgetést. Tudtam, nem tehetem meg vele, hogy nem leszek őszinte, színt kell vallanom, mert ez a minimum, amivel tartozom neki. Nagyon nehéz volt, kellemetlen, és szégyelltem magam. Egy ideig kerülgettük a forró kását, aztán nem úsztam meg, bármennyire is meg akartam.

A találkozóig bele sem gondoltam abba, hogy mi van a másik oldalon, hogy értetlenül áll a (nem)történtek előtt, és keresi a válaszokat.

Saját magát hibáztatja, és pörgeti vissza az utolsó beszélgetéseinket, hogy rájöjjön, mi az oka az eltűnésemnek. Mit csinált rosszul? Beszólt? Megbántott? Az önbecsülését is csorbítottam, és kétségek között hagytam. Ledöbbenve hallgattam őt, és igyekeztem magyarázattal szolgálni az eltűnésemre úgy, hogy valójában én sem ismertem ennek miértjeit. Ennek kapcsán volt is bennem hiányérzet a találkozó után, mert – bár, amiket mondtam, mind igaz volt, de – éreztem, hogy ez így még nem kerek. Nekem tényleg Simon Eszter cikke kellett ahhoz, hogy egyáltalán nevet kapjon az, amit tettem, ez indította el a gondolatcunamit a fejemben. 

Menekülés magam elől

Én voltam a hiányzó láncszem a barátságokban, és ahelyett, hogy beletettem volna magamat tetőtől talpig, inkább elmenekültem. Nem a barátom elől, hanem saját magam felvállalása elől. A látszatkeltés és a menekülés teher, ami egy idő után fenntarthatatlanná válik. Ha most azt írnám, hogy a felismerésem óta minden szituációban kifejezem az igényeimet, érzéseimet, nem veszem elő a látszatJázmint, és az önbecsülésem egészséges szintre került, akkor hazudnék. 

Nem bírok ki még egy iskolai évzáró gálát… de muszáj

VIM – 2024. június 15. – WMN

Viszont figyelem magamat, mert változni akarok. Törekszem a kölcsönösségre a barátaimmal: én is mesélek, megosztom velük, hogy mi történik velem, honnan jövök, mi motivál. Noszogatnom kell magam sokszor, hogy ne maradjak néma, és noszogatnak ők is, hogy meséljek. Figyelnek, kérdeznek, kíváncsiak, ahogy én is figyelek, kérdezek és kíváncsi vagyok. Nem csak rájuk, magamra is.

Az, hogy már nekem is vannak őszinte kapcsolódásaim másokkal, végtelenül nagy biztonságot ad. Sajnálom, hogy erre pár évvel ezelőttig képtelen voltam. Ahogy azt is, hogy miatt többen is megsérültek.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Jena Ardell

WMN szerkesztőség