„Számomra a gyermekkor egyet jelentett a rettegéssel, hogy bármikor bármi megtörténhet, és nekem nem áll jogomban megvédeni magam”

–

Láttam, ahogy emberek megváltoznak a félelemtől… 

…De újabban magamon is tapasztalom. Bizonyára korábban is befolyásolt, de nem voltam eléggé öntudatos ahhoz, hogy ezt észre is vegyem.

Először a családomban tapasztaltam meg. Anyám félt az apámtól, félt a saját apjától és anyjától, félt a testvérétől, az anyósától, és tőlem is. Nem voltam tökéletes gyerek, ő pedig félt, hogy nem tud tökéletes anyuka lenni. Pedig sokat köszönhetek neki. De a félelemtől megőrült. Most én félek tőle. Kezdetben gyökértelennek éreztem magam, csak édesanyám mellett volt jó, mert ő szeretett. A többiekben túl nagy volt a feszültség. Apám nehezen dolgozta fel a létem, a többieket pedig elborította a gyász. Valaki helyére érkeztem, akit sosem tudtam pótolni. 

Amióta csak emlékszem rájuk, mindig is rossz volt a szüleim viszonya. Pedig nem lehetett mindig az, hiszen az esküvői képeken ragyognak a boldogságtól. Most pedig már öt percet sem tudnak veszekedés nélkül eltölteni egymás mellett. 

Állandó feszültségben nőttem fel

Korán belém ivódott, hogy ez a rossz nekem köszönhető. Rossz gyerek voltam, szájalós, konok és önfejű, neveletlen, aki mindig bepisilt. Nyolcévesen is, ezt veréssel honorálták. Valamint azzal, hogy az iskolai buszra várva tanácsot kértek a többi szülőtől emiatt, így mindenki tudta, milyen „gügye” vagyok. Rettenetesen szégyelltem magam, és hatalmas erőfeszítésbe került megtanulnom „szobatisztának” lenni.

Először csak azt tanultam meg, hogyan kell eltitkolni valamit: a meg nem evett zsömléket, a tönkretett ruhákat, a családi hisztériákat, a büntetéseket. A legfőbb titkot, hogy én tehetek a szüleim boldogtalanságáról.

Magányos voltam, mert gyötört a lelkiismeret, és a tudat, hogy gonosz vagyok. Bűnös. Mindennap bizonygattam, hogy megváltozom, de sosem sikerült. Mindennap elhangzott a kérdés: „hogy lehet ötös a magatartásod, amikor itthon ilyen rossz vagy? Csak nekünk tartogatod?” Talán nem is voltam rossz… Csak játszani szerettem volna iskola után, és este tanulni, de köteles voltam ebédelni, pedig utáltam enni, és kötelező volt evés után azonnal tanulni. Csak akkor lehetett volna játszani, ha a tanulással megvagyok, de azzal sosem voltam meg estig. És úgysem játszott volna velem senki. Ahhoz túlságosan furcsa voltam, zárkózott, harapós és persze eminens. 

Így zajlott az iskolai életem. 

Középiskola vége felé jött a hidegzuhany: fel kellett nőnöm 

Addig azt gondoltam, hogy a kiváló bizonyítványommal majd megoldom az életem, és bizonyítom vele anyámnak, hogy nem leszek takarító, többet érek annál, mint amit a fejemre szokott olvasni. Nem leszek drogos, nem leszek bulis. Hogyan is lettem volna, ha el se engedtek sehova? Nem volt rá pénz. És nem voltak barátaim. Mindig bekeményítettek, ha mentem volna valahova. „Nézd meg, mi jut anyádnak?” – szokta mondani apám, én pedig ránéztem a súlyos betegséggel küzdő anyámra, és rettenetesen szégyelltem magam. 

Emlékszem, harmadikban megkérdezte az egyik osztálytársnőm: „Ha tényleg kimész külföldre, ki fog segíteni a szüleidnek? Mi lesz anyukáddal?”. Aznap nőttem fel, akkor lett vége a gyerekkoromnak. Nem akkor, amikor a nagymamám aktuális alkoholista párja használni kezdett alig óvodásként. Nem akkor, amikor kilencéves koromban anyám lebénult. Aznap. Akkor fogtam fel: felelősséggel tartozom értük.

Akkor kezdtem el félni igazán

Vállaltam a felelősséget, és beleugrasztottam a családom a devizahitelbe egy új autó miatt. A régi használhatatlan volt. Hallgattak rám. Elkezdtem az udvart rendbe rakni. Fúrtam, faragtam, kerítést javítottam, fűnyírót, ajtót, ablakot, csapot, bármit. Próbáltam a romhalmazt, amiben laktunk, élhetővé tenni.

Ez a felelősségtudat vezetett odáig, hogy feladtam az álmaimat, és nem mentem el az egyetemre.

Helyette dolgozni akartam, de nem engedték, hogy a helyi gyárakba járjak. „Egy ilyen eszes, okos lány nem szégyenítheti meg vele magát.” 

Egy év múlva a nyomás hatására mégis tanulni kezdtem, de olyan irányt választottam, ami nem volt kifizetődő. Fel kellett adnom, hogy a családomat eltartsam. 

Ekkor talált rám a szerelem egy családi veszekedést követően 

Az ajtó kiszakadt tokostól, nem tudtam megjavítani, és a szakember, aki segített, a szívemet is elrabolta. Hasonlított apámra: ivott, erőszakos volt, és majdnem úgy morzsolta a kezem, mint apám, amikor szerinte pofátlan voltam. El is költöztem hozzá két héten belül. Szükségem volt rá, mert ő volt az egyetlen férfi, aki nőszámba vett a környezetemben. És nem számíthattam másra, meg is mondta, örüljek neki, hogy legalább ő rám néz. Igyekeztem hát megfelelni neki is, anyámnak is. Apám egyetlen hatalmas pofonnal elintézett, anyám hisztériás rohamot kapott. A testvéremnek kellett elvégeznie mindent helyettem, már nem segítettem a takarításban. Nagyon haragudott rám mindenki. 

Két év múltán hazaköltöztem. Nem mondom, hogy a legjobb választás volt, de mivel nem is költöztem el véglegesen, mindennap hazajártam zuhanyozni és elvégezni pár munkát, így nem szégyelltem, hogy hazamentem.

Két év szerelem, öt év gyógyulás. Meg kellett értenem, hogy azért, mert valaki hasonlít apámra, még nem jó párválasztás szempontjából.

Eközben szeretője lettem egy nős férfinak, aki az apám is lehetett volna. És karriert csináltam a környékbeli gyárakban: irodistaként dolgoztam, nem a szalag mellett.

Mindemellett egyre szomorúbb és magányosabb lettem. 

Elhidegültem a családomtól

Ez az elhidegülés nem ekkor kezdődött, de ekkorra csúcsosodott ki. Még gyerekkoromban történt, amikor anyám az unokatestvérem kedvéért engem küldött el a testvéremmel közös szobánkból. Szép volt anyámtól, hogy vigyázott rá, és gondoskodott róla. Szegény félárva, és biztos megvolt az oka, amiért nem a saját anyukájához fordult. De az évek alatt mindig azt éreztem, hogy neki kellene inkább anyám lányának lennie, nem nekem. Engem nem tud úgy szeretni, én fölösleges vagyok. A hibás, akinek kötelessége helyrehozni… Mit is? Anyám-apám életét? Az elromlott házasságukat? Az apám erőszakosságát? Az anyám saját félelmei miatt elkövetett apróbb-nagyobb butaságait? A devizahitelt? A faluban minket övező utálatot?

Minden törekvésemet ez határozta meg

Mint a szocialista ötéves tervek, úgy működtem én is.

Írtam egy tervet: kitanulom a logisztikát, és jó fizetést szerzek, amivel anyáméknak könnyebb lesz. Megtörtént. Sosem jutott eszembe, hogy a saját fizetésem az enyém, és ha menni akartam valahova, engedélyt kértem. Huszonévesen.

Írtam egy új tervet: elviszem anyámat messzebb a falutól, ahol leéltük az életünket, akkor talán meggyógyul. A távolság jót tesz, javítani fog a testvérével és az anyjával megromlott viszonyán. Öt évembe került, és a testvérem nélkül nem ment volna.

Eközben apám, aki pár évre megszakította velünk a kapcsolatot, visszatért. Rossz állapotban, betegen, megtörten. Bocsánatot kért. Tudom, hogy a fájdalmak miatt, de megtette.

Tudom, hogy most is bántana, ha „rájönne az ötperc”, és szavakkal még mindig megteheti, ha erővel már nem is. De megbocsátottam, vagy legalábbis azt hiszem. Elhoztam hát őt is. Száznegyven kilométerrel költöztünk messzebb. Ez volt a legrosszabb, amit elkövethettem. Nem lenne szabad egy házban élniük. Képtelenek a normális emberi viselkedésre. Szégyenletes, amit művelnek. Kiabálnak, nem szólnak egymáshoz, letiltják egymást a Facebookon, elvárják, hogy a másik kiszolgálja őket, egymást hibáztatják, és ami még rosszabb, állásfoglalást várnak a környezettől.

Egyikük sem szent. Én sem. Nem fogom azt mondani, harmincon túl, hogy apám vagy anyám a rosszabb. Csak azt tudom, hogy hibáztam.  

És azt is tudom, hogy tényleg cserben hagytam őket

Kaptak egy szép nagy házat, amit elkezdtek lelakni. A takarítás hiánya miatt putri lesz belőle hamarosan. A nővérem egyedül nem bírja, engem meg nem engednek kibontakozni, mert ha nagy ritkán meglátogatom őket, akkor csak a folyamatos panaszáradat megy, és az elvárás, hogy hozzam helyre, amit nem lehet. És én mindig elmenekülök. Mert van egy férfi, aki szeret, és aki volt olyan bátor, hogy elvett feleségül. Szeretem őt, egyedül mellette érzem azt, hogy nyugodt tudok lenni. Nyugodt és boldog. 

Mostanáig, mert elfogott a félelem.

Félek, hogy nem tudom a szüleimmel helyrehozni a rossz viszonyomat. Nyilván ehhez én is kellek, nem csak ők, és halogatás nem tesz jót. Félek, hogy az egyetlen ember, aki tudta, hogy jó is lehetek, és aki hitt bennem, a testvérem örökre elveszett számomra.

Ő is bezárva élte az életét, ő is feladta a kamaszkorát, az ifjúságát, hogy anyánk ne legyen egyedül. Én dolgoztam, ő otthon volt vele, hogy a depressziójával küzdjön. De az óriáskígyó mindig nagyobb, mint hisszük, és bekebelezte őt is. Nem hiszi el, hogy van kiút. És nem menthetem meg, mert csak azon lehet segíteni, aki hagyja. És honnan is tudhatnám, hogy mi a jó neki? 

Én férjhez mentem, a férjem pedig próbál megvédeni

Tőlük is, magamtól is. Képtelenek az elengedésre és a megbocsátásra. Nem értik, hogy szeretem őket, de saját életre vágyom. És amit végképp nem értenek meg: hogy miért szeretnék gyereket. Hiszen mindig is utáltam a gyerekeket.

Igen, utáltam a gyerekeket, azért, amit átéltem. Számomra a gyerek és a gyermekkor fogalma egyet jelentett a korlátozottsággal, a bezártsággal, a szégyenérzéssel, a dühvel és a félelemmel. A rettegéssel, hogy bármikor bármi megtörténhet, nem áll jogomban megvédeni magam, és nem is tudom kivédeni az eseményeket. Hogy a felelős a rossz dolgokért csakis én lehetek.

Nem is tudom, hogyan változtak meg a gondolataim. Azt hiszem, egy játszótér látványa segített. Arra vágytam, hogy a saját kislányom vagy kisfiam játsszon ott, és legyen felhőtlenül boldog. De erre nem volt esélyem. Nem viselték el otthon, hogy legyen párom. Nem lettem „ribi”, mint ahogy jósolták, csak egy átlagos lány, aki 23 évesen feküdt le önszántából valakivel, és akinek a férje előtt összesen négy kapcsolata volt. Mégis úgy kezeltek: „Már megint valami pasi miatt mászkálsz el! Már megint nem lehet rád számítani!” Nem is mertem hazavinni a barátaimat. Szégyelltem, ahol laktam, és ahogy éltem. Akik megismerték a szüleimet, szinte azonnal elhagytak. Nem, nem az otthonom miatt, hanem a viselkedés miatt, amit láttak. Megértem őket.

Csodálom, hogy mégis férjhez mentem. Hogy a férjem van annyira erős és bátor, és hisz bennem annyira, hogy felvállalt. 

A lelki teher miatt azonban nem olyan egyszerű, hogy kisbabám legyen

Ezt meg kéne beszélnem anyámmal, ő nem akarja, hogy gyerekem legyen. Apám sem. Félnek, hogy velük mi lesz. Pedig a hitelt fizetem, a rezsibe beleadok. De az nem elég, a fizikai segítségem kéne. Amit megvonok, mert annyira megviselnek a találkozások. Vajon jogos az önvédelem? Vajon nem csak hisztériázom? Ki az, aki meg tudná mondani, mi a helyes út? 

Érzem, ahogy a félelem eluralkodik rajtam. Éjjel csikorgatom a fogamat, nappal feszült vagyok, ingerült. Kezd eltűnni az a bájos tündér, akit a férjem lát bennem. Önfegyelemmel és őszinte kommunikációval biztosan meg lehet oldani, tudom, hogy meg fog érteni. De ahogy úrrá lett rajtam a félelem, kezdtem megérteni anyámat is. Hogy miként csinált belőle sárkányt az ő rettegése. Tudom, hogy szeretett gyerekként, de nem voltak meg az eszközei ahhoz, hogy megvédje magát és engem. Sokat tanultam tőle, amiért hálás vagyok.

Szeretem őt, de nem tudok helyette élni. Nem akarom az életem neki adni, mert nem lehet.

Neki volt fiatalsága, voltak barátai, amíg a depressziója el nem üldözte őket. Vannak emlékei. Nekem szinte semmi sincs. A nővéremnek pedig még annyi sem. Mi nem mehettünk moziba, játszótérre, nem fiúzhattunk, nem barátnőzhettünk. Nem volt rá pénz… legalábbis ez volt a magyarázat. 

Fogalmam sincs, hogyan segíthetnék rajta. Neki a tanácsaim üres papolásként hatnak. A pénz: semmi. Ha felsöprök, megsértődik. Meg fog születni a babám. Nem tudom, mikor, mert ahhoz előbb meg kéne fogannia, de lesz. És nem szeretném, hogy ezt a mérgező kapcsolatot lássa. Hiszem, hogy szeretni fogják, ha meglesz. A férjem családja máris szereti, nagyon várják. Az én családom miért nem? 

Valahol egyszer olvastam, hogy ha kínozzák az embert, akkor a félelem a mutatója annak, hogy még élni akar

Ameddig fél, még van remény. Mert ha elhagyja az embert a félelem, akkor már nincs visszaút, feladta. Ez a félelem azonban egészen más. Nem jó. Rosszat tesz. Megváltoztat, elferdít. A nővérem példáján láttam, hogy a saját félelmünkkel nekünk kell megküzdenünk, egymás helyett nem lehet. A miértek és a hogyanok miatt rengeteg pszichológiai témájú könyvet olvastam. Szerintem hasznosak, segítenek. De teljes válaszokra ne számítson senki. Azokat magunkban kell felfedezni.

Már vannak barátaim. Kevesen, mert nehezen adom a bizalmam. Néha megkérdezik, „hogy lettél te ennyire normális, ha ilyen körülmények között nőttél fel?” Pedig a felét sem tudják.

És nem tartom magam normálisnak. Csak megkerestem a válaszokat arra, hogy milyen vagyok én, ki vagyok én. Meghatároztam magam. Ezután lett férjem, és a férjemnek köszönhetően új családom is, akik szeretnek. 

Mindig van remény az életre, mindig van remény a fejlődésre, mert minden egyes ember sokkal többre képes, mint amit saját magáról gondol. Ezt gondolom még akkor is, ha jelenleg a félelem miatt elveszítettem magam pár napra. Az öntudatos élet a kulcs. Hogy tudd, ki vagy te. Nem az, akit beléd neveltek, nem az, akivé a körülmények tettek. Hanem az, aki vajában akarsz lenni.

Sue

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Aleksandr Zubkov