A nagyszülők, akikről jobb hallgatni – Olvasói vallomás

–

Nagyszülők, akik sosem voltak szerető és szerethető nagyszülők.

Nagyszülők, akiket alig ismertem, és akiket még a saját, egyetlen gyermekük, az édesapám is szégyellt. 

Alkoholisták voltak. Nagyapámat pipásnak hívták, egyedüli gyerek volt. Nagyanyám viszont egy hétgyerekes családba született. Ezt csak 65 év múlva tudtam meg, egy akkor megismert rokontól. 

Semmi kapcsolatom nem volt velük. Csak emlékeim vannak róluk, a házukról, az életkörülményeikről. 

Egy nagyjából háromszor három méteres, égre nyíló szobában laktak, fekete, füstös falak, nagy barna szekrény, asztal két székkel, sparhert, ágy, rogyadozó árnyékszék. Ezeket már felcseperedő lányként magam is láttam. 

Anyu elbeszéléséből tudom, hogy páréves koromban egy éjszakát náluk töltöttem, ahol összecsipkedtek az ágyi poloskák.

Soha többet nem bízták rájuk a felügyeletemet.

Summások, alkalmi mezőgazdasági munkások voltak. Ami pénzt kaptak, el is itták a közeli borkimérésben.

Nagyapám minden húsvétkor eljött hozzánk. Hogy locsolkodott volna? Nem tudom, nem emlékszem. Ilyenkor mindig rettenetes pipadohány szag lengte be a lakást. Megetettük, és küldtünk nagyanyámnak is ennivalót.

Papa tudta, hogy én, a lányunokája létezem. Évente egyszer, húsvéti látogatásakor találkoztunk is. Ő még arról is értesült, hogy újabb unokája, egy fiú is született. 

Mama még arról sem tudott. Nem is érdekelte. Ő soha nem volt nálunk.

Nagyapám 1970-ben halt meg, 70 év körüli lehetett. Mama agyonütötte – szoktam mondani, ami mindig derültséget vált ki. Pedig ez az igazság. Veszekedtek. Állandóan veszekedtek. Ez alkalommal azonban Mama felkapta a söprűt, a nyelével rávágott Papára, aki azonnal meghalt. A halál hivatalos oka: szívmegállás. 

Anyukám vakbélműtét miatt kórházban volt, én gimnazista voltam, apunak kellett intéznie a temetést. Hogy boldogult egy temetés intézésével az én mindenben járatlan apám? Nem volt nagy temetés, arra sem emlékszem, hogy nagymamám ott volt-e.  

Mama egyedül maradt, és maradtak vele a gondok apura, aki annyira szégyellte a szüleit, hogy nem is foglalkozott velük, nem is látogatta őket.

Én akkor már dolgoztam. Gyakran láttam a városban a nagymamámat lődörögni. Ő nem ismert meg. Én meg nem akartam őt megismerni. Olyan állapotban, olyan életvitellel?! Láttam egyszer az utcán, fényes nappal, egy csatornaszembe pisilni. Ki akar egy ilyen nagymamára ráköszönni?

Aztán beteg lett. Akkorra apukám évek óta már be sem tette a lábát hozzájuk, ápolni viszont kellett volna őt. Lévén az anyja, megpróbálta… de pár alkalom után nem bírta tovább. Hányt a látványtól, hányt a gondolattól. Maradt Anyura az etetés, ápolás, szarpucolás… Anyura, aki a kórház mosodájában dolgozott, aki hozzászokott az emberi váladékhoz, akinek az anyósa ily módon való ápolása meg sem kottyant. Nagyszüleim anyuék munkahelyétől, a kórháztól 50 méterre laktak. Apu azért is szégyellte annyira őket, mert minden kórházi dolgozó rendszeresen látta nagyszüleimet, és tudták, hogy ők a „kórház Józsikájának” szülei. 

Anyu ellátta mamát, majd elintézte, hogy szociális otthonba kerüljön. Az 1980-as éveket, még a szocializmust és a protekcionizmust írtuk, élt is vele Anyu. Mama mint alkoholista, egy újonnan megnyílt pszichiátriai szociális otthonba került. Én akkor már dolgoztam, hivatásomnál fogva jártam oda időnként, de mindig féltem, hogy Mama megismer. Tudtam persze, hogy ez a veszély nem fenyeget, mégis tartottam tőle. 

Aztán meghalt. A férje mellé temették. Apu a temetőben sem látogatta őket.

Eltelt a sír első 25 éves megváltási ideje, a következő 25 évet már meg sem váltotta, így – mint minden hasonló esetben – felszedett csontjaik tömegsírba kerültek. 

A házuk sincs már meg évtizedek óta, utca és körforgalom van a helyén. 

Igazi, „beszélgetős” találkozásom egy rokonnal 2020-21 környékén volt. Mint kiderült, közös fodrászhoz jártunk. Tőle tudtam meg sok mindent a nagyszüleimről.

Elmeséltem a rokonnal való találkozást Anyunak, akivel évtizedek óta nem is beszéltünk a nagyszüleimről. Most azonban szóba kerültek. Anyu elmondta, hogy Apu az 1953-as esküvőjükre a kőművesinasi fizetéséből vett magának egy öltönyt, amit a szülei még az esküvő előtt eladtak, az árát pedig elitták. Anyu kénytelen volt a halászi grófnál keresett szerény cselédlányi keresetéből újat venni. 

Nagyszüleimről egyetlen fénykép maradt: ülnek a szőlők tövében mint summások.

Mit hagytak az utódokra örökségül? Az alkoholizmusra való hajlamot. Meg is jelent bennünk. Csak a kardos házastársaknak és a terapeutáknak köszönhető az ellene való küzdelem. 

Kinézetre is örököltünk némi nagyszülői vonásokat. Nagyapámtól a kék szemet, a már 55 év körül megjelenő egységes, szép ősz hajat, Nagymamámtól a vékony testalkatot, ami valaha jellemzett engem is.

Apu soha nem mesélt a szüleiről, a gyerekkoráról. Fájdalmas lehetett neki ilyen szülők mellett felnőni. Talán ennek köszönhető, hogy nagyon szerette későbbi, igazi családját, anyut, és minket, a gyerekeit. 

Igazi jó férj és jó apa lett, aki – bár jócskán megkésve, már felnőttkorában – mégis megtapasztalhatta az anyai szeretetet, amit anyósától, a másik nagymamámtól meg is kapott.

WMN szerkesztőség