–

A szülővé válás első időszaka gyakran egyszerre ragyogó és bénítóan ismeretlen. Hiába cipeljük magunkkal a családból hozott mintákat és a fejünkben élő vágyfantáziákat, a valóság többnyire újraírja őket. Előfordul, hogy nem találjuk a helyünket, elidegenedünk, felborulnak az éjszakák és a nappalok.

Szűcs-Horváth Evelin mentálhigiénés tanácsadó, viselkedés- és személyiségelemző szerint az utóbbi években jelentős előrelépés történt az anyai postpartum depressziót övező tabusítás oldásában, apai oldalon azonban egyelőre nem tapasztal hasonló, előrevivő folyamatokat.

Nincsenek hazai kutatások a témában – sőt, nemzetközi szinten is ritkán kerül fókuszba –, és a média sem irányít rá kellő figyelmet. A közösségimédia-oldalakon megjelenő tartalmak pedig sokszor inkább rontanak a helyzeten:
„Ha egy férfi azt látja, hogy más apák ragyognak, felhőtlenül mosolyognak, odáig vannak a kisbabájukért, akkor az, aki belül épp összezuhan vagy lezár, még inkább hallgatni kezd. Ez felerősítheti az érzelmi távolságot és a visszahúzódást.”

Ritkán kérnek az apák segítséget

„A kisgyerekes apák gyakran háttérszereplőként jelennek meg, pedig ők is hasonlóan intenzív, identitást átformáló érzelmi szembesülésen mennek keresztül. Az ő nehézségeik sokszor rejtve maradnak. Magyarországon a férfiak többsége úgy van behuzalozva, hogy érzelmi elakadásaikat nem akarják vagy nem tudják külső segítség bevonásával megoldani. A segítségkérés a mai napig stigma lehet: sokan csak akkor jutnak el terápiáig vagy alternatív módszerekig, amikor már nagy a baj. Addig teljesítenek, dolgoznak, kvázi robotpilótaként működnek. Közben belül elszakadnak attól a szereptől, amelyet valójában meg szeretnének élni” – fogalmaz Szűcs-Horváth Evelin család- és szervezetállító, önismereti tréner.

A szakember azt is kiemeli, hogy gyakran nem az apa jelentkezik nála segítségért, hanem az anya, aki azt érzékeli, hogy társa eltávolodik, érzelmileg elérhetetlenné válik, vagy nem tud részt venni a gyermek körüli finom, kötődést építő folyamatokban.

Ilyenkor nem pusztán a „segítsen többet” típusú igények húzódnak meg a háttérben, hanem mélyebb érzelmi küzdelmek.

Nyomás és visszavonulás

Az apaszerep ma már jóval több, mint a család anyagi hátterének a biztosítása. Az érzelmi jelenlét és a gondoskodó működés éppolyan elvárásként jelenik meg, mint a stabil egzisztencia megteremtése – vagy annak fenntartása –, különösen addig, amíg az anya nem tér vissza a munkahelyére. A társadalmi narratíva azonban még mindig azt sugallja, hogy a férfi akkor „jó apa”, ha mindent megold, kitart, és mindent elbír. De mi történik akkor, ha mégsem bír el mindent? Ha közben fáradt, szorong, bizonytalan, vagy nem találja a kapcsolódás útját? Ha mindezt egy mindent átható megfelelési kényszer kíséri?

„Az apaság ugyanolyan identitás-átmenettel jár, mint az anyaság, csak erről alig beszélünk” – mondja Szűcs-Horváth Evelin, aki szerint ebben a szégyenérzet az egyik legerősebb gát. Rendkívül nehéz kimondani, ha valaki nem érzi magát jó apának, vagy ha nem érkezik meg azonnal a nagy, mindent betöltő szeretet.

A postpartum időszak gyakran a párkapcsolaton belüli kapcsolódás meggyengülését is magával hozza. Az anya szimbiózisba kerül a babával, az apa pedig sokszor háttérbe szorul – sőt, akár a „szőnyeg szélére állítva” érezheti magát. Ha ehhez társul a pénzügyi nyomás és az állandó készenlét érzése („csak pénzautomata vagyok”), könnyen megszületik a belső mondat: „nincs itt helyem, nem vagyok elég, inkább visszavonulok.”

„Az elefántot sem egyszerre esszük meg”

Innen már csak fél lépés, hogy a kommunikáció pusztán logisztikai jellegűvé szűküljön: ki megy boltba, ki intézi a papírokat, mikor altattál utoljára? Elhalványul a „mi”.

Szűcs-Horváth Evelin szerint ilyenkor nem radikális fordulatra van szükség, hanem apró újrakapcsolódásokra.