–

A viszonylagos nyugalom nem tartott sokáig. Az anyja lépett be a szobába, kopogtatás nélkül, a tőle megszokott vehemenciával.

– Régen láttam az aranyláncodat. Hol van? – szegezte neki mindenféle felvezetés nélkül a kérdést.

Tulajdonképpen már várta, hogy az anyja szóba hozza azt a bizonyos láncot. Bő egy éve, ballagásra kapta a nagynénjééktől, akik nem éltek túl fényűzően, de meg akarták adni a módját az ajándékozásnak. Vitte magával akkor is, amikor az első fizetéséből egy albérletbe költözött, ami csak pár száz méterre volt a mérgező családi fészektől – mégiscsak az övé, gondolta. Még akkor is, ha a vastag, súlyos darab a legkevésbé sem volt az ő stílusa, és tulajdonképpen nem is szerette. Motoszkált is benne időnként valamiféle szégyenérzet a hálátlansága miatt, amin aztán mindig könnyedén túllépett. Néhányszor azért viselte az ékszert, de nem kerültek közelebb egymáshoz, inkább csak felesleges feltűnést keltett vele – el is süllyesztette egy doboz mélyére.

Az albérletben végre szabadnak érezte magát, ennek az árát azonban minden hónap elején meg kellett fizetnie, ő pedig kezdőként alig keresett valamit. Másodállást vállalt, de így is nehezen élt meg.

Egy pénzügyileg különösen sikertelen időszakában szinte a semmiből villant be a megoldás: el kell passzolni a láncot. Rögtön lett vevője is, ráadásul éppen a pasija – az összeg, amit ajánlott, kisebb vagyonnak tűnt a lány számára.

Már másnap nyélbe ütötték az üzletet. Utólag megtudta, hogy a lánc valójában a többszörösét éri annak, amit kapott érte, de addigra a sráccal elváltak az útjaik, meg kínosnak is érezte volna utólag reklamálni. Különben is ő volt a hülye, miért nem nézett utána, mennyit ér az a szar.

Időközben a szülei – nem kis meglepetésére – hazahívták. Nem tudta eldönteni, hogy az iránta érzett aggodalmuk inspirálta-e a családegyesítés ötletét, vagy egyszerűen csak kínos számukra az ismerősök előtt, hogy a gyerekük az első adandó alkalommal elmenekült tőlük, és a nimbuszukon esett csorbát igyekeznének kiköszörülni ily módon. Bár inkább ez utóbbi felé hajlott, adott egy esélyt a dolognak.

Az első, többé-kevésbé konszolidált napok után menetrendszerűen elkezdődtek az unalomig ismert játszmák.

A szülők megint csak olyan keretek közé szorítani, amelyek még egy kisiskolásnak is szűkösek lettek volna, ő viszont – pláne, hogy már belekóstolt az önállóságba – felnőttnek érezte magát. A reakciói ugyan nem éppen erről árulkodtak, pedig tudhatta volna, hogy lázadással itt nem megy semmire, igaz, mással sem. Egyszerűen nem volt kapcsolódási pont közte és a szülei közt. Tisztán látszott, hogy nem fognak már sokáig egy fedél alatt élni, azt viszont nem hitte volna, hogy éppen az aranylánc lesz a katalizátor ebben a folyamatban.

Törte a fejét valami hazugságon, amivel legalább átmenetileg elaltathatja az anyja gyanakvását, de nem jutott eszébe ilyen.

– Eladtam – bökte ki végre.

– Kinek adtad el? Most azonnal indulunk, és visszavásároljuk!

Az lenne csak az égő, gondolta, beállítani a volt pasija családjához… Egy szót sem szólt, remélve, hogy az asszony jobb híján tudomásul veszi, ezúttal nem az ő akarata érvényesül. Ekkor jött az első pofon.

– Tudod, hogy nagynénédék mennyit kuporgattak erre a láncra? Hogy a saját régi aranyaikat is beolvaszttatták az ékszerésznél? Te meg képes voltál eladni? Hát semmi sem szent neked?

Takarodj innen, látni sem akarlak többet! – az anyja már valósággal őrjöngött, a pofonok pedig csak úgy záporoztak.

Addig sem állt le, amíg a lány összeszedte pár holmiját – lényegében kiverte a házból. Az apja szó nélkül nézte végig a jelenetet.

Kint az utcán már tulajdonképpen megkönnyebbült – így vagy úgy, de legalább vége lett a családosdinak. Egyetlen dolog nyomasztotta: a pénztárcájában csak pár forint lapult, és még egy hét volt hátra a következő fizetésig. Első éjjel egy barátjáék nyaralójában aludt, de a szülők másnap reggel kitessékelték: „még a végén felcsináltatja magát valakivel, és majd az ő fiuk nyakába akarja varrni a gyereket”. A következő hat napot más és más ismerősnél töltötte: mindenhol csak egy napra fogadták be. Volt, aki elvárt volna bizonyos ellenszolgáltatást a szállásért, más azt javasolta, vitesse haza magát a rendőrséggel, megint más szerint bocsánatot kellett volna kérnie a szüleitől, mert történt, ami történt, mégiscsak ő a gyerek.

Ahogy pénzhez jutott, kivett egy szobát – az első reggelen pedig boldogan konstatálta, hogy ezúttal nem betyárbútorostul kell munkába mennie.

Az anyja is felhívta: érdeklődött, sikerült-e megoldani a lakhatását. A válasz hallatán érezhetően fellélegzett.

– Úgyis biztosan elmentél volna – tette hozzá, mintegy önmaga megnyugtatására.

„Nem, bazmeg, majd téged nézegetlek az idők végezetéig” – gondolta a lány, de kivételesen megállta beszólás nélkül. Legalább hamarabb lezárhatták a mindkét fél számára kínos beszélgetést.

A maradék holmijáért még visszamehetett.

– Aztán jó legyél – búcsúzott tőle az anyja, ahogy táskákkal-szatyrokkal felmálházva kilépett az ajtón.

Hát persze – hagyta rá, miközben biztos volt benne, hogy sosem lesz jó, legalábbis a nő mércéje szerint biztosan nem. Megnyugtató volt a tudat.

Római Orsi

Kiemelt kép: Unsplash/Anastasia Vityukova

Kiemelt képünk illusztráció