3 fájdalmas tanulság, amit az állatvédelemben megtanultam egy évtized alatt

–

Egy teljes évtized is kevés volt ahhoz, hogy valós képet sikerüljön kialakítani az emberek fejében az állatvédelemmel kapcsolatban. Három kiemelkedő tévhit betonszilárdsággal tartja magát, az idegeim pedig egy-egy telefonhívás után nyugtató után könyörögnek. Sokféle szemszögből lehetne ezt boncolgatni, de lássuk a leggyakoribb félreértéseket.

Az éjszakai hívások

Első számú kedvenc, hogy mindenki azt hiszi, ha kikeresi egy egyesület számát, akkor 24 órás telefonügyelettel és hozzá tartozó villogó autóval fog találkozni. Beletelt hat-hét évbe, hogy leszokjak róla, hogy álmomból felriadva, az éjszaka közepén is felvegyem a telefont. Ugyanis rájöttem, tök mindegy, mit mondanak a vonal másik végén, a gyerekem a szomszéd szobában alszik, úgyhogy sehová nem tudok elindulni. Ez persze kiveri a biztosítékot a kedves hívónál, aki aztán elküld engem mindenhová, én meg ezekkel a kedves szavakkal hajthatom vissza a párnára a fejem.

Egy időben még bosszankodtam rajta, vajon miért érzik az emberek úgy, feltétlenül tudatniuk kell velem éjjel kettőkor, hogy az autóból láttak egy kutyát futni az utcán.

Az utolsó csepp az volt, amikor egy döglött sün miatt ébresztettek fel.

Ott már a kíváncsiságom mindent felülírt, így rákérdeztem: mit vár tőlem egy ilyen időpontban, amikor minden normális ember maximum az orvosi ügyeletet vagy a tűzoltókat riasztja, mert életveszély van? Az illető elképzelése az volt, hogy menjek és takarítsam el onnan, mert másnap büdös lesz… Szóval: nincs több éjszakai megértő telefonfelkapkodás. 

A „leadhatom a kutyámat a menhelyre?” típusú hívások

Második általános elképzelés, hogy ha már állatvédő egyesület, akkor az csakis menhely lehet. És ha már menhely, mi más lehetne a dolga, mint hogy az illető lepasszolhassa a kutyáját, macskáját, mert épp válik, költözik, gyereke születik, esetleg hirtelen allergia lépett fel a nagyinál… Egy kisvárosban működve sem sikerült a mai napig megértetni az emberekkel, hogy az egyesület nem feltétlenül menhely, és ha az lenne, akkor sem arra van berendezkedve, hogy a különféle családi igényeket kielégítse ilyen formában.

Hiszen az önkéntesek olykor az otthonaikba fogadják a bajba jutott állatokat. Nem csak menhellyel lehet az állatvédelemben hatékonyan tevékenykedni. Három-négy elszánt önkéntes, aki áldoz az idejéből és a helyéből egy kicsit egy-egy rászorulónak, már óriási eredményeket tud produkálni. Voltak elborultabb időszakaim, mikor 10-12 kutya szaladgált körülöttem otthon, ma már ugyanez macskákkal fordul elő időről időre. Itt jegyezném meg, hogy 10 év kemény munkája, sok-sok millió ivartalanításra fordított forint után is pontosan ugyanaz a koreográfia évről évre.

Egy-két alom újszülött kölyök, akiket csak 24 órás dajkasággal lehet életben tartani (éljenek a home office-ban dolgozó önkéntesek!), bedobozolt, szatyorba pakolt, itt-ott talált kiscicák tucatjai árasztanak el nyárról nyárra. 

Aztán jön egy pont, amikor úgy érzem: kicsit szeretnék én is úgy élni, mint egy normális ember. Ez majdnem sikerül is, csak valamivel több szervezést igényel: meg kell ismerni pár hasonlóan elszánt embert, és máris megoldható, hogy akár 3-4 napra is elhagyjam az otthonom, némi „kikapcsolódásra”, amikor egymást váltva jönnek a cica- és kutyaszitterek. Ha létezne háromszor ekkora idézőjel, akkor azt kellett volna használnom, mert a telefonom, mint egy plusz végtag, mindenhová elkísér. 

Az önkéntes munka rögvalósága

A harmadik tévhit, ami bár igaz lenne, hogy az állatvédőnek ez a munkája, amivel a napi betevőjére valót megkeresi. Nagyon kevés olyan civil szervezet áll olyan jól ma Magyarországon (nem csak az állatvédelem területén), hogy annyi pénzből gazdálkodik, amiből még munkabérre is futja. Persze több száz állatot befogadó menhelyeken elengedhetetlen 1-1 alkalmazott, de nem ez a jellemző. Szinte kivétel nélkül önkéntes formában tevékenykednek. A 8 órás munka elvégzése után/mellett. Mégis a legtöbb hívó teljesen ledöbben, amikor azt hallja a vonal másik végén, hogy amint szabadulni tudunk a munkahelyről, intézzük, amit csak tudunk. Persze az életveszélyt valahogy sikerül mindig azonnal megoldani, hála a különböző beosztásban dolgozó önkénteseknek. 

Sokat kivesz az emberből ez a folyamatos elvárás, csalódás, a halállal való folytonos szembesülés, és valójában az eredménytelenség.

Elég jó rálátásom lett az emberek mentális/szociális állapotára, hogy hol is tart ez az ország valójában, és ez a kép sajnos nem biztató.

Amikor egymást követik a negatív visszajelzések, akkor bepillantok kicsit az örökbefogadóim csoportjába, és örömmel nézegetem a több száz boldogan élő kis szőrmókot, akiket mégiscsak sikerült megmentenünk – a nehézségek ellenére.

Omáscsik Orsi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Oleksii Karamanov