Vajon mi lenne, ha még mindig élne az édesanyám, Nádiicu, és itt lenne velem, mellettem? 

Úgy képzelem, hogy külsőre alacsony, olyan 155 centiméter, a haja őszülő, de nem teljesen fehér. Ülünk a diófa alatt, fogjuk egymás kezét, és beszélgetünk. Szerelemről, házasságról, gyerekvállalásról. 

Jó ez az érzés, még ha nem is valóságos. Közben meg visszazuhanok a valóságba, és eszembe jut, amikor gyerekfejjel a családi képeket nézegettem, és a kezembe került egy fotó, sőt több is, amin Nádiicu és Pékazi szerelmesek. Nem értettem, hogy ezek a képek miért vannak a családi fotók között, rá is kérdeztem apámnál, aki azt felelte „ő anyukád vőlegénye volt”. Kicsit fura, de a szerelemi történetet nem anyám, hanem apám mesélte el. Anyám egy szót sem mondott, mélyen hallgatott.

Felnőtt fejjel meg vagyok róla győződve, hogy ez a „be is teljesült meg nem is” szerelem erősen befolyásolta anyám későbbi rövid életét.

Nádiicu gyönyörű, dekoratív nő volt

Apám mindig mondta „anyádba minden férfi szerelmes volt”. Nagyon büszke voltam rá, hogy az én anyukám különleges nő. Az is volt: egy tehetséges fényképész, aki a mai világban nemzetközi hírű lehetne, de abban a korban ez nem volt lehetséges. De lássuk a tragédiákba torkolló szerelmének történetét!

1963-ban Nádiicu az édesanyjával Hévízre utazott, ahol megismerkedett Pékazival.

Szerelem volt első látásra, hamar gyűrűs menyasszonya lett Kazinak. Bár alaposan eltervezték a szép, közös jövőt, ám sajnos kiderült, Kazi ugyan szereti Nádiicut, de nem bírt ellenállni a kísértésnek, összejött egy kolléganőjével, aki terhes lett tőle.

Ahogy az lenni szokott, kiderült Kazi félrelépése. Nagyapám megtiltotta, hogy összeházasodjanak, és azt is, hogy Nádiicu találkozzon a szerelmével.

De Nádiicu továbbra is szerette Kazit. Szerelmi bánatában gyógyszereket vett be, meg akart halni. Kazi a történtek után maga helyett a barátját, az én apámat küldte be a kórházba, ő pedig rögtön beleszeretett az anyámba.

Nem tudom, hogy ez a szerelem milyen hatással volt a továbbiakban anyám, apám, illetve Kazi életére, de úgy hiszem, egyiküké sem alakult úgy, ahogy azt szerették volna.

2005, kinyitom a telefonkönyvet, keresem a P. Kázmér nevet

Egy telefonszámot találok, felhívom.

Kazi veszi fel a telefont, én csak annyit kérdezek: „Ismeri a Nádiicut?”

„Persze, épp tegnap gondoltam rá” – válaszolja.

Bemutatkozom, elmondom, hogy én vagyok Nádiicu lánya, és megkérdezem, lenne-e kedve találkozni velem? Szeretném megismerni anyám szerelmét.

Ő mondja meg a helyet, ahol vár majd.

„Gyere a Szent István körúti cukrászdához, anyáddal sokszor randiztunk ott.”

Nagyon izgulok. Belépek a cukrászdába, és a fiatalkori fényképek alapján azonnal felismerem. Odalépek hozzá, feláll, átölel. „Tiszta anyád vagy.”

Elkezdünk beszélgetni, kérdezi, mit tudok. Dióhéjban elmondom, de hozzáteszem, érdekel az ő verziója is.

Elmeséli. 

A történet eleje megegyezik, de egy lényeges, sorsdöntő fordulatot most hallok először

„Miután anyád megtudta, hogy terhes lett a kolléganőm, találkozóra hívott a Margit hídhoz. Ott álltunk a tiltás ellenére egymással szemben, és anyád azt mondta, hogy megbocsát nekem.”

„És te mit mondtál?” – kérdezem.

„Nem mondtam semmit. Eljöttem.”

Megdöbbenve hallgatom.

„De hát az én anyám megbocsájt neked, te meg így viselkedsz?”

Ezután próbált meg öngyilkos lenni, de az életét megmentették.

„Nagyanyád felhívott, és elmesélte, hogy anyád gyógyszereket vett be, és kérte, menjek be hozzá. De én apádat küldtem.

„És utána mi történt?” – kérdezem.

„Semmi… apád bement anyádhoz a kórházba.”

„Mi lett a gyerekeddel?”

„Nem ismertem el, soha nem találkoztunk, az anyja egyedül nevelte fel. Aztán egyszer felhívott: »meghalt a lányod, kiugrott az ablakon.« Mutatott egy fényképet, nagyon hasonlított rám. Tényleg a lányom volt.”

„És anyámat soha nem kerested?”

„Nem, soha. De mindennap gondoltam rá.”

Egy szerelem, ami tragédiákkal végződött, pedig alakulhatott volna másképp is

A történet szereplői mind hurcolták az életükben ezt a terhet.

Anyámnak az apjával megromlott a kapcsolata, a nagyanyám továbbra is bizalmasa maradt.

Apám soha nem lett az „igazi”, hisz más helyébe nem lehet lépni.

Anyám már soha, úgy igazán nem szeretett más férfit, pedig továbbra is rajongtak érte a férfiak.

A házassága nem sikerült jól, halála előtt beadta a válókeresetet. Miután meghalt, akkor kapta meg apám az idézést. 

 

Apám végig szenvedett attól, hogy nincs elfogadva, tisztelve, anyám végig éreztette vele, hogy nem tartja magához méltónak.

Apám alig várta, hogy új életet kezdjen.

Kazi megnősült, született egy lánya. Felesége és gyermeke nem tudott az anyámmal való kapcsolatáról.

A történet részvevői közül édesapám és édesanyám már nem él. Felnőtt fejjel soha nem beszéltünk erről a történetről. A legrosszabb az, hogy pont édesanyámmal nem, így a történetnek ez a verziója távozott vele.

Azon tűnődöm, vajon lehet-e a történetnek tanulsága? Számomra annyi mindenképp: hallgassunk a szívünkre, az érzéseinkre. Éljük át a nagy találkozásokat, ragadjon csak el a szerelem érzése, akkor is, ha veszélyes. Lebegjünk a föld felett pár centivel, mert lebegni jó.

Mester Era

Nádiicu nem először szerepelt nálunk, ITT láthatjátok, mi történt vele

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/urbazon