A cipőm sarka hangosan kopog a padlón, ahogy határozott léptekkel átszelem a kávézót. Egyenesen a csigalépcső felé veszem az irányt. Nagyon ideges vagyok, remeg a gyomrom, de igyekszem nem mutatni. A lépcső előtt megtorpanok egy pillanatra, mély lélegzetet veszek, kibontott hajamat lazán hátradobom a vállam felett. 

Tudom, hogy ő már itt van. Az előbb csippant a telefonom: vár rám a kávézó emeletén. Szerencsére csak néhány vendég van ezen a kora délelőttön. Szinte hangtalanul fellépdelek a lépcsőn, azonnal megpillantom. Egyedül ül egy pici asztalnál. Felkapja a fejét, amikor megérzi, hogy nézem. Látom a vágyat megcsillanni a szemében. Elmosolyodik, odasiet hozzám. Kezével végigsimít az arcomon, aztán odavezet az asztalunkhoz. Remegve követem, minden határozottságom elszáll, amit gondosan magamra erőltettem. Mielőtt leülnénk, szorosan magához húz, és olyan szenvedélyesen csókol, hogy el is felejtem, nyilvános helyen vagyunk. Nem ellenkezem, még jobban hozzásimulok. Csókja egyre szenvedélyesebb, egyre követelőzőbb.

Léptek zaja zökkent ki minket a szenvedély fogságából. A pultos lány igyekszik felénk, a rendelést szeretné felvenni. Gyorsan leülünk egymással szembe. Zavaromban a ruhámat igazgatom, próbálom visszanyerni a nyugodtságomat. Ő csak mosolyogva néz rám, még akkor sem veszi le rólam a szemét, amikor a lány már másodszorra kérdezi, hogy mit szeretnénk fogyasztani. A hangomat hallom valahonnan messziről. „Egy tejeskávét kérek”. Ő egy epres limonádét rendel. A lány nem akar távozni, hiába írta fel a rendelésünket, ott toporog mellettünk, lelkesen magyarázza, hogy igazi eperdarabok vannak a limonádéban. Nem tudom, miért érzi úgy, hogy beszélgetnie kell velünk.

Mintha érezné, tilosban járunk. Mintha az univerzum figyelmeztetne minket, nem adja könnyen a nyugodt kettesben töltött pillanatokat. 

Pedig annyira, de annyira vártuk már, hogy újra találkozhassunk. Hetekkel ezelőtt volt az első „randink”, ami nem tartott fél óránál tovább. Véletlenül derült ki aznap, hogy pont egy helyen leszünk, ugyanis mindkettőnk munkája ugyanarra rendezvényre szólított minket. Annyira boldog voltam, végre-végre-végre, láthatom! Még sohasem vártam ennyire, hogy mehessek dolgozni. Csodás volt az a fél óra, rögtön megvolt az összhang kettőnk között. Azt hittem, majd feszengeni fogunk, keressük a szavakat, de amint hozzáért a kezemhez, úgy éreztem, mentem elolvadok. Láttam rajta is, hogy hatással vagyok rá.

Kisurrantunk egy kis fás részre, magunk mögött hagytuk a rendezvényt. Próbáltunk keresni egy eldugott kis zugot. Ám pechünkre nagyon nagy volt a tömeg, az idő csodás volt, mindenki kint akart lenni a kertben. Végül sikerült egy csendes sarkot találni az épület oldalában. Amint eltűntek az emberek a szemünk elől, azonnal magához húzott és megcsókolt.

Úgy csókoltuk egymást, mintha az életünk múlna rajta, mintha nem lenne holnap vagy holnapután. Akkor már tudtam, hogy elvesztem.

Elveszett a szívem, a lelkem, a nyugodt életem. Hirtelen elengedett, és rám nézett. Megcirógatta az arcom, finoman belesuttogta a fülembe, hogy soha senki nem volt még rá ilyen hatással. Ha tehetné, most azonnal beültetne a kocsijába, és elvinne a világ végére, hogy örökre együtt legyünk. Belefúrtam az arcom az egyenruhájába, éreztem finom férfias illatát. Vettem egy mély lélegzetet, tudtam, hogy amit mond, az sosem valósulhat meg. Mi sosem lehetünk egy pár, nekünk csak pillanatok jutnak. Hiába minden szó, hiába a nagy érzelmek, nekünk nincs jövőnk, mégsem tudtam lemondani még arról a kevésről sem, ami várhat ránk. Felemeltem a fejem, és mosolyogva annyit suttogtam – csókolj meg újra, ne engedj el!
Gondolataimból, nagy meleg tenyere zökkentett ki, ahogy körülfogta az átfagyott ujjaimat. Ránéztem, miközben gyengéden simogatta a kezem. Végre újra kettesben voltunk. 

– Csak egy kávé, igaz? – kérdeztem mosolyogva. 

Amikor összeakadtunk a virtuális világban, és elkezdtünk egyre többet levelezni, megállapodtunk, hogy a mi kapcsolatunk ott is marad. Azonban teltek a hetek, hónapok és annyira részesei lettünk egymás életének, hogy végül megállapodtunk: egy kávé erejéig megszegjük a szabályt. Többről nem lehetett szó kettőnk között, megvolt a saját életünk. Teljesen más világban életünk, mozogtunk. Mégis valahogy egymásra találtunk, és annyira összekapcsolódott a lelkünk, szívünk, hogy nem tudtuk elengedni egymást. 

– Igen. Csak egy kávé – suttogta halkan, szomorkás mosollyal az arcán. 

Néhány pillanat múlva azonban újra megszólalt, de ekkor már olyan szenvedéllyel, amire nem számítottam. 
– Képtelen vagyok csak egy kávét meginni veled. A múltkori találkozásunk óta nem tudlak kiverni a fejemből. Folyton rád gondolok. Arra vágyom, hogy egy nyugodt helyen kettesben legyek veled. Lehúzzam a ruhád, érezni akarom a bőrödet, az illatodat. A szádat a számon. Kényeztetni szeretnélek, és amikor elfáradunk, csak néznélek, ahogy beszélsz hozzám, és mesélsz az életedről, a gondolataidról. Mindent tudni akarok rólad. Kérlek, adj egy éjszakát, egyetlen egyet… aztán soha többé nem kereslek. Tudom, hogy bonyolult az életünk, de szükségem van rád. Adj nekem egy emléket, egy álmot, amit – majd amikor már nem leszel mellettem –, újra tudok élni.

Teljesen letaglóztak a szavai, a szívem annyira hevesen vert, hogy azt hittem, kiszakad a mellkasomból. 
– Erre vágyom én is – ennyit tudtam kinyögni. 

Odahajoltam, hogy megcsókoljam, de hirtelen meghallottam a pultos lány lépteit. Gyorsan kiegyenesedtem, és csak némán néztem a tejeskávét, amit lerakott elém. Tudom, hogy fájni fog, meg fogok még fizetni azért az éjszakáért. Nemet kéne mondanom, de képtelen vagyok rá. Úgy vonz, mint a mágnes. Ahogy összekapcsolódott a tekintetünk, elvesztettem minden kontrollt, csak az érzések maradtak, a vágy, hogy vele legyek, még ha csak pillanatokra is…

Nem tudom, merre visz az utam. Nem tudom, mi lesz ebből. Most csak a jelen számít, hogy együtt vagyunk, és belenézhetek a szép barna szemébe.

Elena Honoria

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images