–

Tizennyolc évig éltem úgy, hogy a férfiak iránt ébredt vonzalmamhoz egy erős, pánikszerű érzés társult, emiatt az első perctől kezdve konstans menekülhetnékem támadt, mintha veszély fenyegetne. Nem értettem, hogy miért, hiszen szerettem volna szeretni és szeretve lenni, mégis rettegtem attól, hogy valakit közel engedjek magamhoz. Hiszen engem soha senki nem bántott – csattantam fel magamban –, túlreagálom az egészet, gyenge, gyáva és értéktelen vagyok.

Aztán tizennyolc év után egy pszichológus kellett ahhoz, hogy sokkoljon a valóság: gyerekkoromban szexuális zaklatás áldozata voltam.

Az emlékek a feledés „jótékony” homályába vesztek

Amikor szakemberhez fordultam az ismerkedéssel kapcsolatos problémáimmal, már tudtam, hogy mi(k)ről szeretnék beszélni, mégsem gondoltam, hogy ekkora a baj. Ezek a fájó emlékképek évekig mintha nem is a sajátjaim lettek volna. Időnként be-bevillantak, de aztán egy hermetikusan zárható dobozba tettem őket, és a tudatom legmélyebb zugába löktem, amivel nincs is több dolgom az életben. A fejemben úgy élt, hogy a gyerekkorban elszenvedett traumámról már többször is beszéltem, de utólag szembesültem vele, be kellett töltenem a huszonnyolcat, hogy végre el merjem mesélni valakinek úgy, ahogy valójában történt, A-tól Z-ig.

Korábban a barátnőimnek mindössze csak annyit említettem, hogy „XY megmutatta nekem a farkát”, de ezt mintegy a tinédzserekre jellemző felvágós, büszkélkedős hangsúlyban tettem, hogy lenyűgözzek másokat, én már mennyi mindent láttam. Azt viszont nem említettem, hogy ez mikor és hogyan történt.

Sokáig szívesen emlékeztem vissza a gyerekkoromra, mint ami boldogan és önfeledten telt, de utóbb már csak a rossz emlékekre tudok koncentrálni. Évekig szenvedtem egy mérgező „baráti” kapcsolat miatt, de az igazi kis- és nagykaput valószínűleg az tette be, amikor az állítólagos „legjobb” barátnőm bátyja tett nekem szexuális ajánlatot.

Maximum tízéves lehettem, akkor még minden nőiességet nélkülöző, a gyerekekre jellemző nyúlánk külsővel. Bár az iskolai felvilágosítás még éveket váratott magára, az akkori barátoktól már tudtam, hogy mi az a szex, és hogyan lesz a kisbaba, mindezt azonban egy a gyerekekre jellemző, „pfuj, de undorító!” hozzáállás kísérte. Tudtam, hogy van, létezik, egyszer majd én is részese leszek, de az még hosszú évek múlva lesz.

A szomszéd fiú azonban nem így gondolta

A szokásos „menetrend” szerint a gép előtt ültünk, ő játszott, én néztem, közben pedig beszélgettünk. A barátomnak tekintettem, megbíztam benne, felnéztem rá a számítógépes ismeretei, az angolnyelv-tudása miatt, de sosem gondoltam rá másként, részemről nem létezett amolyan plátói szerelem, és részéről se tapasztaltam soha kétértelmű jeleket. Talán éppen ezért taglózott le, amikor egyszer a gép kikapcsolva maradt, majd az ágyon ülve a beszélgetés hirtelen 180 fokos fordulatot vett, és a szex felé kanyarodott.

Zavarban voltam, nem értettem, hogy mi történik, miközben ő folyamatosan kérlelt, hogy próbáljuk ki, milyen az, amit a pornófilmekben csinálnak. Szép lassan eloldalaztam mellőle, majd lekuporodtam a földre, tisztes távolságban tőle, félig az ágy fedezékében.

Az emlékeim ezt követően zavarosak. Nem tudom, hogy jutottunk el a „csak nézzük meg a másikat meztelenül” ponttól egészen odáig, hogy amikor felé néztem, ott markolta a merev péniszét az ágyon, én pedig teljesen lefagytam. Mocskosnak éreztem magam, mint akinek folt esett a tisztaságán. A gyomrom tűhegynyire zsugorodott, a torkomat acélmarokként fojtogatta a páni félelem, aztán amikor elérte a csúcspontját, az ajtóhoz rohantam, hogy kimeneküljek. De az zárva volt.

Máig emlékszem a pillanatra, amikor reszketve nyúltam a kulcsért, és közben felé sandítottam, mert attól rettegtem, hogy a számat befogva visszahúz a szobába, én pedig nem tudok majd segítségért kiáltani. A legrosszabb szerencsére nem történt meg, az ajtó kinyílt, én pedig reszkető tagokkal húztam fel a cipőmet, és meg sem álltam a házunkig. Az utolsó, amire emlékszem, hogy az ajtónk kilincsét markolom és megkönnyebbülök, amiért otthon, biztonságban vagyok.

Tizennyolc évvel és számtalan lelki problémával később

A pszichológusnál az elfojtott sírástól remegő hangon a mondandóm végére érek. A kezemet görcsösen fűzöm egymásba, szinte kifehérednek az ujjperceim az erős szorítástól. Elmondtam. Kimondtam. El sem sírtam magam, mégis szörnyű volt. (Nem igaz, mert a „Mire vágyom?” kérdésre zokogva kirobbant belőlem, hogy én csak arra vágyom, hogy valaki feltétel nélkül szeressen.) Reszketett kezem-lábam, szégyent és bűntudatot éreztem, holott az égvilágon semmit sem csináltam.

Mégis, tizennyolc évvel később se mertem még elmondani az anyukámnak, hogy ott és akkor valami szörnyű történt velem, amiért félek a férfiaktól és főként attól, hogy újból és újból erőszak áldozata leszek.

Mert tulajdonképpen, ahogy teltek-múltak az évek, az események mindig megismétlődtek.

Hol tinédzserként egy diszkóban, amikor a helyes srác egymás után többször a szoknyám alá nyúlt, és nem, nem a fenekemet fogdosta, hol az utcán váratlanul rám támadó értelmi sérült, aki a padra lenyomva fenyegetett, hol pedig egy párkapcsolatban, ahol a bimbózó nőiségembe vetett hitemet zúzták porrá.

A hallgatás ára

Azóta és jelenleg is, hogy 2019 novemberében szakemberhez fordultam, azon dolgozom, hogy visszaszerezzem az irányítást az életem felett, és hogy többé ne csússzam bele újabb bántalmazó kapcsolatba és visszaélésre alkalmat adó helyzetbe. Elegem van a bűntudatból, a saját magam iránt táplált dühből és a szégyenérzetből – üvölti hónapok óta egy belső hang. A dolgom viszont korántsem egyszerű, hiszen tizennyolc évnyi hallgatással a hátam mögött bőven van min dolgoznom, legfőképpen fejben.

Hogy mit okoz ennyi hallgatás? Kezelhetetlen önvádat, bűntudatot, önbizalomhiányt, a saját testem iránti utálatot, az érintéstől felébredő undort, mások közeledésétől való páni félelmet és menekülési ösztönt.

Sokkoló, hogy amikor tizennyolc évvel a történtek után egy férfi minden hátsó szándék nélkül felhívott magához, úgy éreztem magam, mint az az alig tízéves kislány a szőnyegen ülve, azonnal szétáradt az ereimben az adrenalin, és szívem szerint a telefont kikapcsolva hagytam volna ott csapot-papot. De nem így tettem, úrrá lettem a régi emlékeken. 

Azóta pedig egy arra alkalmas férfival végül egymásra találtunk, és bármennyire giccsesnek tűnik, boldogabb nem is lehetnék. Számomra nagy tanulság, hogy a rossz, fájó emlékeket a hátunk mögött lehet hagyni, és lehet még szép, boldog az a jövő.

Zsófi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images