–

Szia (Még a nevedet sem tudom)!

Tudod, már régóta szerettem volna neked írni, de valahogy hiába ragadtam tollat, a papír előttem mindig üresen maradt.

Mert mit is írhatnék annak a valakinek, akinek mellkasában már az én kislányom szíve dobog?

Pedig olyan sokszor elképzeltelek már, vajon milyen lehetsz. Hosszú hajad van, vagy rövid, mint az én kislányomnak? Alacsony vagy, netán magas? Biztosan kedves vagy és odaadó, mint a szív, ami most már neked ad életet. A szív, ami nekem a legfontosabb volt és lesz is, míg világ a világ.

Emlékszem, amikor húsz éve először hallottam dobogni, abban a szürke kórházi vizsgálóban, könny szökött a szemembe, és olyan földöntúli boldogságot éreztem, amit addig csak egyszer, amikor a nővére szíve lüktetett az én szívem alatt.

Aztán megszületett, és én láttam ezt a szívet hevesen dobogni, láttam összetörni, láttam újra boldognak lenni, láttam elkeseredni, láttam izgulni, félni, remélni. És talán jobban ismertem őt, mint bárki itt a Földön.

Tudnod kell, soha ilyen csodás szívet nem láttam még. Szeretett adni, tudott feltétel nélkül szeretni, mosolyt csalni mások arcára. Önzetlen volt, és hálás mindenért.

Mindennél jobban szerettem, mert nála jobbal még sosem találkoztam.

Itt, ebben a kinti, zord világban tizenkilenc évet élt a kislányommal, és ő, az én kincsem tett a világ legboldogabb emberévé engem.

Aztán egy nap úgy döntött, elköltözik. Azt súgta nekem: „Mennem kell! Másnak is szüksége van rám, mert nélkülem nem élhet tovább. Engedj el! Meg kell mentenem őt!”

Ez a valaki voltál te. Téged kellett megmentenie, hozzád akart menni.

Nem akartam elengedni. Tudtam, nélküle már nem lehetek többé felhőtlenül boldog. Tiltakoztam, dühöngtem, sírtam…

Aztán eszembe jutott, mire tanított ő engem az elmúlt tizenkilenc évben.

Megtanított jobb embernek lenni, szeretni, önzetlenül adni, és hinni az eljövendő jóban.

Ezért aztán elengedtem őt hozzád.

Most már benned ragyog, téged éltet, és a te szeretteidet teszi végtelenül boldoggá.

Vigyázz hát rá, kérlek, mert nekem ő a legnagyobb kincsem!

Tudom, ezt kérnem sem kell, hiszen oly régóta vártál már rá. Tudom, óvni fogod, míg meg nem szűnik dobogni benned.

Csak azt kívánom, legyen vele csodás az életed, tudd élvezni a szerelmet, a nap simogató melegét, a nyári zápor hűsítő cseppjeit, a csókok édes ízét, a hó roppanását a talpad alatt olyan sokáig, amíg csak lehet, amíg csak látod, hogy reggel felkel a nap!

És, kérlek, sose feledd, van valahol egy anya, aki szeretettel gondol rád, és úgy félt, mint a saját édesanyád. Mert amióta ő hozzád költözött, te meg én már egy család vagyunk. 

Szeretettel ölellek mindkettőtöket, „anya”!

Kiss Réka