–

Nem tudom, vajon tudta-e, hogy figyelem. Valószínűleg igen. Tisztán emlékszem, ahogy átjár a remegés, az izgatott várakozás, ahogy a fészer sarkánál, a fal és vízgyűjtő hordó közötti résen keresztül leselkedem. Teltek a másodpercek, és ő nem pillantott felém, bennem pedig fokozódott az izgalom, a kellemes és közben pisilésre ingerlő bizsergés, hogy tilosban járok, hogy bármikor észrevehet, és akkor majd sikítva szaladhatok. Elkezdte szúrni mezítelen talpamat a száraz fű, de azért becsülettel tartottam a pozíciómat. Nem adhattam fel, biztos voltam benne, hogy most nagy-nagy titkoknak, lehetek a szemtanúja. Nagyobbnak, mint hogy apukám mindig ellopja az első, néha nyeszlett, még nem igazi palacsintát, és anyukám pedig láthatóan ebből nem vesz észre semmit.

A nagyapám fájós derékkal hajolt a virágágyás fölé. Szeretett kertészkedni, én meg szerettem figyelni őt, hallgatni, segíteni neki. De főleg a palántázóval játszani, a rendeltetésének nem éppen megfelelően vadul döfködni vele a földet. Most azonban nem az ültetés, hanem a gyomlálás, földkapirgálás volt soron, amiből kevesebb lelkesedéssel vettem ki a részem. Mélységesen szíven ütött ugyanis, hogy a virágok valóban ennyire képtelen teremtmények. Az ember fáradságos munkával élőhelyet alakít ki nekik, puha, levegős, tápanyagban gazdag, giliszta lakta Kánaánt, szeretettel gondol rájuk, várja, hogy nőjenek, megszabadítja őket a mellettük felbukkanó gazhajtásoktól, ápolja, naponta öntözi, kis kerítéssel még a kutyától is megvédi őket.

Aztán a virágok hiába nőnek fel, lesz karcsú száruk és megannyi színes szirmuk, mégis képtelenek maradnak rendet tartani maguk körül. Ha az ember nem segít rajtuk, teljesen körbeveszi őket a folyondár.

Most azonban a kis kapán és gereblyén kívül más is volt a nagyapám kiskocsiján. A nyári napfény megcsillant a metszőolló élein. Csodálatos ereklyeként tekintettem a nagyapám kezében lévő, egyébként kissé rozsdás, minden összezáráskor nyikorgó, napszítta sárga műanyaggal bevont nyelű szerszámra. Azelőtt sosem láttam, hogy használta volna, az elhervadt virágfejeket mindig kézzel törtük le. Azt szerettem csinálni, bár a petúnia után mindig ragacsos volt a kezem. Nagyapám nekiállt a rózsabokrokat metszeni.

Hallottam, hogy csattog az olló, és zöld növényrészek kerülnek a kiskocsira.

Nagyapám egy pillanatra megállt. Kihúzta magát, megmasszírozta a derekát, kérges kezével megtörölte a homlokát. Aztán újra a rózsák fölé hajolt, és levágott egy virágot. Ijedten szívtam be a levegőt, tágra nyílt a szemem. Több volt egy hétköznapi, egyszerű mozdulatnál. Volt benne valami tiszteletteljes, de könyörtelen erő, ahogy csatt, és a kicsiny száron ülő rózsafej nagyapám kezében maradt. Ekkora izgalomtól már tényleg, igazán pisilnem kellett. Nem értettem, miért csinál ilyet, hiszen az a virág még nem volt beteg.

Én még nem láttam rajta, hogy hervadna. Akkor hát miért vágta le?

Nem bírtam tovább, muszáj voltam beszaladni a fürdőszobába. Kifelé menet mama megállított, éppen sütött valamit. Ha visszagondolok, szinte érzem a füllesztő, nyári melegben ránk nehezedő olajszagot. Benn maradtam vele a házban, s mire papa bejött, már nem is foglalkoztatott a rózsa.

Nemrég történt, hogy a kedves, régi emlékeket őrző házba látogatva, segítettem papának a házimunkában. A könyvek között törölgetve a port, egy kiszáradt, de a valamikori szépségét őrző rózsa akadt a kezembe. Elmélázva emeltem fel, sokszor préseltünk könyvek között leveleket, apró vadvirágokat, de ez nem volt préselve, nem a könyvek közül esett ki, a zsigereimben éreztem, hogy ez az a virág. 

Nagyapám odabicegett, és hunyorgó szemével rám mosolygott meg az időtlennek tetsző rózsára.

„Látod, milyen gyönyörű maradt. Benne van annak a nyárnak az illata!”

Elmosolyodtam nagyapám szavain, és mélyet szippantottam az elmúlt nyarak megfakult, szép emlékeiből. Valahol mélyen egy kislány mégis arra gondolt, hogy a kezében tartott virág bármilyen szép, mégiscsak halott.

Gyárfás Lilla Vivien

Kiemelt kép: Unsplash.com/Diego PH