-

Mekkora szerelem volt! Már a megismerkedésünk is rendhagyó. Egy szegedi egyetemi buli után a lakótársam szedte fel őt, felhozta az albérletünkbe. Én közben egy másik sráccal voltam, akivel nem éreztem túl jól magam. Hosszú volt az éjszaka, a srác elaludt, nekem meg pisilnem kellett. Felkaptam valamit és kiosontam.

Ott találkoztunk először. Rajta volt a lakótársam pizsamanadrágja. Bénáztunk meg udvariaskodtunk, hogy ki menjen először vécére. Nevetgéltünk zavarunkban, beszélgetni kezdünk. Panellakás volt, így átmentünk a konyhába, hogy tudjunk dumálni. Elővettem egy üveg bort, kinyitottuk, bemutatkoztunk, ittunk, beszélgettünk. Reggelre elfogyott a bor, mi pedig tényleg megismerkedtünk. Az esti lovagom felébredt és hazament, semmit nem vett észre. De a lakótársam megsértődött, hogy lenyúltam a pasiját. Ő nem aludt el, hanem hallgatta, amint iszogattunk a konyhában. Odajöhetett volna!

Aztán a fiú telefonált, hogy szívesen elhozna Szolnokról Szegedre, mert sokat jár arrafelé. Aha! Ő Vácon élt és dolgozott már, mint bírósági fogalmazó, Szolnok pont útba esett... Jó duma! Sokszor telefonált nekem, találkozni akart velem.

Megbeszéltünk egy randit Budapesten. Jól sikerült, mert az egész hétvégét együtt töltöttük, annyira, hogy többé nem mentem haza. Vagyis: csak a szüleimhez nem mentem haza, az egyetemet természetesen befejeztem.

Nem igazán igyekeztünk kikelni az ágyból, nagyon szerettük egymást. Még az első szerelmes hétvégén terhes lettem. Ez erős kezdés volt.

Azt gondoltam, hogy most úgyis minden kiderül. Ha kapcsolat lesz ebből a szerelemből, akkor ezt a problémát is megoldjuk együtt, ha pedig megijed attól, hogy mi történt, és lelép, akkor úgyis vége. Nem kockáztattam, az élet megmérte a szerelmünket... és meghagyta. Huszonegy éves voltam, egyetemista, ő kezdő jogász, ráadásul még védekeztünk is, de mégis megtörtént… Egyértelmű volt, hogy nem tartom meg. Akkor találkoztam először a húgával, amikor együtt mentünk az ő nőgyógyászához. A szüleimmel is akkor beszélt először, amikor elmondta, hogy mi történt, és mikor megyek a kórházba. Együtt éltünk, ő dolgozott, én hétfőtől csütörtökig Szegeden voltam az egyetemen.

Tudtam, hogy ő az Igazi. Jó volt vele beszélgetni, együtt lenni, szerelmeskedni. Éveken át nem untuk meg egymást! Három év után összeházasodtunk. Én szerettem volna. Igen, már hamarabb is. Az volt az elméletem, hogy én még addig férjhez akarok menni, amíg tart a lángolás, a lila köd. Nem akartam józan döntést hozni. Hát, ő máshogy gondolta, három évet vártunk. De nekem is részben igazam lett, mert mi még három év után is nagyon szerelmesek voltunk. Innentől kezdve aztán felgyorsultak az események. Új lakás, új kocsi, én is elvégeztem az egyetemet, és dolgozni kezdtem, ő pedig saját irodát nyitott. Éltünk és haladtunk előre, ahogyan kell. Újabb három év múlva már gyereket akartunk. Én nem annyira, mint ő, de szerettem őt, a felsége voltam, és amúgy is ennek kellett volna következnie. Következett is. Egy jól sikerült balatoni sátorozáson bejelentkezett a fiam. Majd megszületett, de az érkezése mindent átrendezett, megváltoztatott és felborított.

Én elmerültem a hormonok sűrűjében, előtört belőlem az ősanya. Csak a gyerekkel foglalkoztam, a férjemről megfeledkeztem.

Közben építkeztünk, a szabadidejét ez töltötte ki, az enyémet meg 0-24-ben a gyerekünk. Mindketten egyedül voltunk. A szüleim messze voltak és dolgoztak, az ő szülei sem tudtak segíteni egyikünknek sem, és mi sem segítettünk egymásnak. Észre sem vettük, de egyre messzebb kerültünk a másiktól. Egyéves volt a gyerek, amikor készen lett a ház és beköltöztünk. Aztán elment síelni. Akkor éreztem először azt, mennyire jó, hogy nincs itt velünk. Hogy neki nincs helye mellettem. Nagyon meglepődtem ezen, én még ott tartottam magamban, hogy szeretem. Aztán, csak így hirtelen belém nyilallt a felismerés, hogy mégsem.

Azt hittem, tévedek. Nem lehet, hogy nem szeretem, hiszen most lett kész a ház, egyéves a gyerekünk, ő továbbra is tetszik nekem férfiként, én sem nézek ki rosszabbul. Hm. Mintha ezen múlna! Nem tudtunk egymással mit kezdeni, nem tudtunk beszélgetni, nem figyeltünk a másikra.

Csak a hétköznapok körforgása, gyerek, munka, ház, kert, gyerek, munka, ház, kert. Sosem felejtem el a harmincadik születésnapomat. A Balatonon nyaraltam a gyerekkel, ő otthon dolgozott, éppen a ház kerítését építették. Egy futár hozott nekem virágcsokrot. Benne egy levéllel. Boldog voltam. Fontos vagyok neki, nem felejtette el, hogy milyen nagy nap van. Aztán kinyitottam… és elolvastam az üzenetet. Nem érezte magát boldognak. Amióta megszületett a fiunk, eltávolodtunk egymástól. Annyira messze, hogy azt írta: váljunk el. Lepadlóztam. Ott álltam egy kétéves gyerekkel… most mi lesz? Rendbe hozzuk! – gondoltam. Ő is ezt akarta. Párterápia, randik kettesben, hosszú beszélgetések. De mindez mégis nyögvenyelősen ment. Már nem csókolóztunk.

Célirányos mozdulatokkal kerestük a pillanatnyi testi és szellemi kielégülést, ám csak az üresség maradt utána. És ezért a másikra haragudtunk.

Azon dühöngtünk, hogy mit kellett volna a másiknak megtennie azért, hogy nekem/neki jó legyen együtt. De nem tettük meg egymásért, csak vártuk, hogy végre történjen már valami. Történt is. Először ő, aztán én is szerelmes lettem. Tudtuk, ahhoz hogy a jövőben a gyerekünk miatt még valaha is együttműködjünk, el kell válnunk. A közös múltunkkal való szembenézés nem történt meg. Még egymással sem tudunk szembenézni.

Törőcsik Edit