-

Volt egy lugas a kertből az udvarra, azon szaladtam fel minden vasárnap, pontban fél tizenkettőkor, amikor mama kiabált, hogy megfőtt az ebéd. Rohantam, mint az őrült, mert én akartam megteríteni, mert ha én terítettem, akkor önhatalmúlag az én tányérom mellé került a nyakláncos villa. Az volt a legszebb ugyanis mind közül. Apró virágminták futottak körbe a nyelén, és azt képzeltem róla, hogy királykisasszonyok ettek ilyennel régen. A húgom persze mindig sírt, mert ő is azzal szeretett volna enni, de én irigy kisgyerek voltam, csak magamra gondoltam, nem hatott meg a szipogás.

Régebben több  is volt a nyakláncos villából, de valahová elsinkófáltuk, Isten tudja, mibe rakhattuk el. Lehet, hogy Najuka kidobta az ételmaradékkal együtt, vagy felemésztette a szürke mosogatóvíz, amibe sose mertem belenyúlni. Rettegtem a csutaktól, amit mama mosogatásra használt. Ezért minden ebéd után szorgosan fényesre nyaltam a tányért, hogy mamának se kelljen belenyúlnia abba a rettenetes vízbe, nehogy baja essen. Ilyesmit képzeltem a nyakláncos villa sorsáról, amit szigorúan csak a vasárnapi ebédkor vehettünk elő.

Aztán, miután Najuka meghalt, mama lassan elfelejtett főzni. Egyszerre elmaradtak az ebédek, megszűntek a szertartások. Emlékszem, egyszer, amikor már nagyon rosszul volt, belefőzte a húslevesbe a mosogatócsutakot, és hiába magyaráztuk neki, hogy azt ne egye meg, az nem jó úgy, nem értette, mi lehet a baj. Az utolsó nyakláncos villa is eltűnt, olyan észrevétlenül szivárgott el, illedelmesen, mint nagyanyám gondolatai.

Évekkel később, amikor már mama se élt, felmentem a padlásra kotorni a régi lomok között. Középiskolai bizonyítványt kerestem, hivatalos iratokat, oklevelet, ilyesmit. Megijesztett egy egér, miközben túrtam a régi holmik között, rozoga vályoggal volt betapasztva a pad alja, poros volt és nyikorgott is.

És egyszer csak megláttam. Ott volt. Koszos volt, de még mindig úgy nézett ki, mint egy igazi kincs,  amivel csakis hercegnők ehettek, ez az étkészlet soha nem érhetett parasztember szájához. Akkor eszembe jutott a régi mese, amit mamáék meséltek nekem. Hogy Najuka grófi családból jött, csak elvették tőlük a földeket a háborúban, és ennyi maradt, ez az egy darab eszcájg a minden után, ez maradt a gazdagságból, a régi világból.

Sírtam, mint ahogy annakelőtte a húgom sírt, amikor nem kaphatta meg (mert persze nem kaphatta meg soha, mivel én önző voltam, és egyedül magamnak akartam).

De most magamhoz vettem a nyakláncos villát. Elhoztam, és odaadtam a húgomnak, hogy legyen valami régi, hercegnői korokból származó, mindig is vágyott holmi az esküvőjén…