„A fájdalom egy polcon volt eddig, most a nyakamba borult és megbénít” - Olvasói történet
A kislány cicát szeretne, az apa nem engedi, mert a macskákat szerinte nem lehet szeretni a természetük miatt. Aztán mégiscsak lesz macska, nem is akármilyen gyógyító erővel. Apa szíve meglágyul, kislány szíve pedig majdnem megszakad. Olvasónk, Katus Brigitta írása. Veled is megtörténhet.
–
Apám utálta a macskákat. Nem szerette, ahogy hízelegnek, és dörgölőznek; az ilyesféle nyájaskodás belőle nem váltott ki semmit, ezért nem tartotta sokra őket: "Naphosszat csak a kályha előtt fekszenek, és nem zavartatják magukat, ha éppen felbukni készülsz bennük. Különben is, a macska kislányoknak való, nem férfiembernek." Kizárt volt tehát, hogy az ő portájára valaha is macska kerül, főleg, hogy mi, a lányok is felnőttek már.
Egy május
Aztán idővel a házba új asszony költözött. Vele jött a kislány, a kislánnyal meg persze jött egy macska. Onnantól az udvarnak mindig volt legalább egy szőrös lakója.
Mindez pedig egy májusi napon történt. A reggelek még hűvösek voltak, dél felé közeledve már egyre melegebb napsugarak cirógatták az arcom. Nagy volt az öröm, mert nehezen akartak kiengedni a kórházból, pedig nyakunkon volt a pünkösd. "Komoly műtét volt, ne siessen annyira haza!" – de ezt a kijelentést az orvos csillogó szeme miatt nem tudtam eldönteni, mennyire gondolja komolyan. Az életerős lábadozót nagyra tartják, így hatottak a kérlelő szavak: szigorú tiltásokkal ugyan, de hazaengedtek.
Haza. Számomra ez a szó már egy ideje azt jelentette, hogy oda, ahol Apa van. Hosszú sorok szólhatnának azokról az évekről, amelyeket a gyermekkoromban történt válás miatt haragban, egymással nem, vagy csak alig beszélve éltünk le, de ez most nem az a történet. Akkor már egy pár éve szent volt a béke, és visszatért a kislányos rajongás, amiről régen azt hittem, elvesztettem. Ebből is látszik: van, hogy egy kapcsolat megjavítható. Nem is volt kérdés, hol fogok lábadozni. Vidéki kis házikó volt az apámék háza, hatalmas udvarral, zöld pázsittal, gyümölcsfákkal, telve az atyai szeretettel.
Apámnak egy kérdése volt: "Mi kell a gyógyuláshoz, lányom?"
A válasz pedig (összebeszélve a fogadott hugicámmal) egy kismacska volt.
A macska
Mire átcuccoltam, ott volt a cica. Olyan aprócska volt, hogy apám majdnem visszazavarta vele a "mostohaanyámat", de amikor láttuk, hogy önállóan eszik, úgy döntöttünk, hadd maradjon. Két tenyérben elveszett: igazi falusi, félig perzsa, fekete-fehér szőrgombóc volt. Szünidő lévén, reggelente ő ébresztett bennünket, nyávogással az ajtó előtt, vagy kíméletlen támadással a lábujjaink ellen. Apám is egészen megkedvelte, vagy legalábbis hangtalanul eltűrte a játékos kis jövevényt. Én pedig a gondoskodó kezek és parancsoló tekintetek hatására gyorsan felépültem. Mérhetetlen hálával – és egy új szerelemmel – a szívemben költöztem haza a városba.
Ahogy telt-múlt az idő, hazalátogatásaink alkalmával figyeltem fel arra, hogy apám mit csinál a macskával: babusgatta, játszott vele, és a fotelban az ölébe ülve együtt nézték a tévét: apám és a macska.
Mosolyogva vettük tudomásul a változást, hogy immár a macska családtag, sőt: kénye kedve szerint járhatott ki-be, és a legfinomabb falatokat mind neki tartogatták.
Még egy május
Aztán a műtét után két évvel, egy újabb májusi napon, apám foteljébe telepedett a macska. Egyedül soha nem merészkedett oda, kapott is volna érte a légycsapóval. De aznap nem kapott a fejére, és utána sem, soha többé. A macska a fotelből nézte, ahogy megérkeztünk, magunk mellett tolva a saras biciklit. Erősítésnek mentünk, pedig mindennek éreztem magam akkor, csak erősnek sem. Nincs mese, a kislány érzi, hogy baj van, el kell mondani valahogy.
Úgy éreztem, aznap már több fájdalmat nem tudok látni és érezni, de mégis; neki is tudnia kell, hogy a bicikli, a fotel és a macska gazdája már nem megy haza többé.
Azóta gyakran eszembe jut az a nap. Hamarosan újra eljön a tavasz. Biztos olyan idő is lesz, mint aznap volt, az első meleg napok egyike.
A diófa
Apám gyakran emlegetett egy diófát. Dicsérte a nagyságát, termését, és azt az eldugott helyet, ahol rálelt. Minden évben hozott tölteléknek a diós kalácsba, de sosem tudtam pontosan, hol van az a fa. Gondoltam, nem árt, ha az emberben van némi titokzatosság, és az sem,ha van egy hely, ahová elvonulhat.
Azon a napon mégis megtudtam, hol van a diófa. Megtudtam, mert apám azt akarta, hogy tudjam, hol van.
Órákon át a távolból bámultam, míg bele nem fáradt a szemem, vagy míg a könnyeim el nem mosták a tájat. Addig néztem, míg olyan apró ponttá nem zsugorodott, hogy alig láttam, és akkor egy pillanatra el tudtam hinni, hogy ez egy rossz álom, ami csak túl valóságos, és én fel fogok ébredni.
De nem történt semmi. Ott voltunk kint a határban, nyíladozó pipacsok és vadvirágok közt. Ha apámat keresem, oda megyek először, még a temető előtt. Arra jár a kis piros vonat, ellátni a sínekig. Vajon hány vonat mehetett el azon a vasárnapon?
Február
Most épp február van, az utolsó téli napok egyike. Szakad a hó, az arcomat csípi a hideg, de ez most nem baj, talán enyhíti a lelkemet mardosó fájdalmat. Egész nap kordában tudtam tartani, mint ahogy már lassan egy éve.
"Miben segíthetek?" – kérdem halvány, kissé hamis mosollyal az arcomon minden nap az embereket, miközben egy gondolat folyton arra emlékeztet, hogy egyetlen emberen nem tudtam.
A fájdalom egy polcon volt eddig, most a nyakamba borult és megbénít. Jött velem a kisállat orvosi rendelőbe, vagy talán az üresen tátongó macskaszállító dobozban cipeltem haza?
Várakozás közben ezredjére is elgondolkodtam az utolsó telefonbeszélgetésünkön apámmal. Nem voltak előjelek. Semmit sem tehettem volna. Semmit sem tehettem volna?
Majd egy ma reggeli telefonbeszélgetés foszlányai jutottak eszembe: "mindent megtettek", és "gyógyíthatatlan volt", és a fájdalmas párhuzam: hiszen elköszönni sem tudtunk.
Egy éles, türelmetlen hang ébresztett fel a gondolataimból: "XY macskája miatt?" Úgy hallottam apám nevét visszhangozni a csempézett falakról, mintha az asszisztens is tudná; mintha nyomatékosítani akarná, amit lassan egy éve már nem akarok elhinni. Hirtelen torkomon akadt a szó, és csak tettem egyik lábam a másik után, úgy mint eddig; csak még egy lépés, csak még egy nap, még egy hónap, csak minden menjen tovább, éreznem kell, hogy élek, nem csak itt felejtődtem.
Magam is meglepődtem, mikor végül hangosan megszólaltam:
– Igen, az ő macskája volt. Az utolsó.
Katus Brigitta
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/BlueHorse_pl