–

A vége mindig olyan, mint az egyedül töltött vasárnap esték. Nézünk valami idétlen filmet, de az egyedüli, ami elér a szívünkig, a televízió kékes fénye. Pont ilyen fénye lehet a magánynak. Szűrt, hideg fény, ami nem szól másról, csak az utolsó egymás fejéhez vágott mondatokról és az elmotyogott imákról. Nézzük a saját filmünket, és közben nem érzünk már semmit. Legalábbis én semmit sem éreztem, amikor a rólunk pergő képkockákat láttam.

Szép nő, szép férfi, szép ruhák, szép lakás, szép kilátás a lakásból, háziállat, autó a garázsban, forró kávé reggelente. Aztán csak fagyos esték, minden, amink volt, minden, ami már semmit sem ér. Hiába az egész, ha nem halljuk meg egymás szavait. Pedig én szóltam neked, hol így, hol úgy igyekeztem mondatokat kicsikarni magamból. Próbáltam kedvesen, hangosan, sírva, bújva, halkan, próbáltam némán, aztán végleg elhallgattam.

Mit tegyek, ha a csöndjeimmel sem érlek el?

Talán világosabban kellett volna fogalmaznom, talán jobban oda kellett volna figyelned. Talán szorosabban kellett volna a másikba kapaszkodni. Vagy talán ezek sem értek volna semmit, mert a vége mindig ugyanaz. 

Álltam a gyönyörű óbudai lakásunk teraszán, kezemben egy forró fahéjas kávéval. Olyan íze volt, mint az álmaimnak, amelyek kettőnkre magasodtak, mint a hegyek látványa a teraszról. Magamba ittam a látványt, és próbáltam mindenemet átadni ezeknek az álmoknak. Lánykérés, fehér ruha, anyám örömtől ittas szeme, a férjem vagy, apró zoknik, nagy karácsonyok, rántott húsos vasárnapok. Én úgy vágytam ezekre, csak közben nem vettem észre, hogy hamis álmokból építkezem.

Mindig abban hittem, hogy semmit sem szabad azonnal eldobni, ha valami elromlik, akkor javítsuk meg. Semmi baj nincsen azzal a töltött káposztával felmelegítve. Én speciel imádom a töltött káposztát, kár, hogy sosem főztem neked. Nem dobtam el azonnal mindent, csak nem vetted észre az utolsó lépésig vezető utat. Könnyebb volt elfordulni, tudomást sem venni róla, mert az kudarc. Azt pedig te nem tűrted soha.

Nem tűrted az én kudarcaimat sem, amikor zokogtam a szakdolgozatom felett, téptem a hajam az Excel-táblás beadandóm miatt. Kiabáltál, helyre tettél. „Olyan nincs, hogy nem megy, szedd össze magad, hülye vagy, miért nem érted.” Tudod, van, hogy nem megy. Van olyan, hogy sírni kell. Muszáj sírni, mert ettől vagyunk emberiek. Nem szégyen belátni a gyengeségünket, elismerni, hogy van rossz oldalunk.

Sosem értetted az érzéseimet, túl sok, túl kusza, semmi kimértség, csapong egy taknyos nőszemély, aki csupán álmodozni tud, semmi máshoz nem ért. Én hallottalak kiabálni, láttam a nyakadon a megfeszült eret.

Én viseltem el a szavaidat, én tudom, ki vagy. Most már te is látod, én ki vagyok.

Én voltam az a nő, aki kimérten pakolta össze az életét az apjától rámaradt pár régi sporttáskákba. Én voltam az a nő, aki beült egy taxiba, és otthagyott egy életet, amiben már nem tudott hinni. Miattam is, miattad is, elfogytunk.  

Aztán jöttél még: „szeretlek, hiányzol, rózsacsokrok, te vagy az életem, tudod, mit rontottál el”. Megtörten zokogtál. Sosem láttalak ilyennek. Fájt ezt látom, de az fájt a legjobban, hogy pont téged látlak így. Hinni akartam, és hittem is neked. Tudom, hogy megbántál sok mindent, csak késő volt már. Álltunk egymással szemben a lépcsőházunk neonfényében. Soványnak tűnt az arcunk, szürkének a bőrünk, hunyorogtunk egymásra, mint két kamasz.

Fura dolog ez a fény, tényleg megvilágítja az ember lelkét, utat mutat, döntésre sarkall. Végigsimítottam az arccsontod, búcsúzkodtam, de akkor jöttem rá, hogy rég elköszöntem már tőled. Nem tudom, mikor, talán azokon a fürdőkádban zokogós estéimen, amikor már rég nem léteztünk. Ahogy néztem a könnyes szemed, arra gondoltam, bár azt érezném, ami helyes lenne, ami szerinted helyes lenne. Szerinted. Én hiszem, hogy kellettünk egymásnak, eddig… és nem tovább. Megváltoztam, megváltoztál. Kikapcsolhatjuk a televíziót, ami – hónapokon át – szüntelenül ment a nappaliban. Kedvesem, nem lesz több adás, csak a fénye marad nekünk, semmi más. Szerintem…

 

Szép Csenge

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/Kitzzeh