-

„Akkor is tudnom kell mindenről, ha borzasztó kínt okoz.

Az embert csakis a tudás acélozhatja meg."

(Murakami Haruki)

Június volt. Szokatlanul meleg. Ahelyett, hogy autóba szállt volna a munkahelye felé, felült a biciklijére, és szépen, komótosan elindult kifelé a városból. Évek óta nem ült biciklin. Máskor talán elmosolyodott volna azon, hogy olyan lassan tekeri a pedált, mint az imádott Nagyikája… amikor még élt, és biciklizett. Pontosabban: biciglizett. Arrafelé úgy mondták. Mindig attól tartott, hogy egyszer biztosan fel fog borulni, mert nincs az az izomerő és egyensúlyérzék, ami ilyen lassú tempó mellett balanszban tarthatná Nagyikát. Szerencsére Nagyika csak egyszer borult fel, akkor is csupán azért, mert a sarkon nem adta meg az elsőbbséget egy motorosnak. Egyikük sem sérült meg, de a vétlen motoros valószínűleg azóta is emlegetheti azt a tűzrőlpattant nénikét, akinek – miközben a búzavirágos nejlonotthonkáját porolta le szaporán – villámokat szórtak a világító kék szemei, és úgy lekapta a tíz körméről szegényt, hogy annak eszébe sem jutott ellenkezni.

Nem gondolta volna, hogy egyszer, észrevétlenül ő is eljut erre a sebességi szintre. Mintha most megvilágosodott volna, miért is volt ez a tempó. Ki tudja, valójában mi is lakott nagyanyáink lelkében a könnyűnek hitt kacagásuk mögött.

Mert vannak napok, amikor rátelepszik a szomorúság. Ilyenkor nyoma sincs az arcán a derűnek. A szeme csillogása jól láthatóan tompább, mint máskor, és nemcsak az ajkai, de szinte még a szemhéjai is lekonyulnak. Ez a nyomasztó érzés, mintha a gravitációt megtöbbszörözve, legalább tíz gigányi erővel húzná lefelé a kedélyállapotát. Ami ellen vajmi kevés az emberi akarat. Mert körülötte olyan fázisban merevedett meg a világ, ami nagyon nem jó, nem komfortos, sőt: egyre őrjítőbb.

Tekerés közben azon morfondírozik, hogy vajon miért gondoljuk egyre kétségbeesettebben és egyre biztosabban, hogy baj van, ha nem pontosan akkor jönnek a válaszok, amikor mi szeretnénk.

Vajon miért gondoljuk – az idő múlásával egyre inkább – mind nagyobb meggyőződéssel, hogy azért nem jön a lélekszabadító örömhír, mert valójában nem is létezik, a rosszat meg visszatartja valami... vagy valaki. Miért szükségszerű ez a logika? Talán mert a jó hír mindig szárnyal, a rossz hír hozóját meg már az ókori rómaiak is kivégezték.

A megfontolt tempó ellenére jó messzire jutott már a várostól. Egy dűlőúton el is távolodik a főúttól, annyira, hogy már nem hallatszik oda az elhaladó autók zaja. Körülötte – ameddig a szem ellát – gyönyörű, aranyló búzatábla, csak egy nyárfasor látható a távolban, ami megtöri a horizontot. Nincsenek hegyek, amelyek útját állhatnák a tekintetnek és a gondolatoknak.

Csend van. Az aratás még nem kezdődött el, érintetlen a határ. A hőség testet öltött, szinte tapintható, ahogy izzik a levegő a mozdulatlanságban.

Megáll a biciklivel, és csak vár... és vár… hagyja, hogy a gondolatai hatalmas örvénnyé formálódjanak a végeláthatatlan térben, amelyben ő egyre kisebb és egyre reményvesztettebb... és egyre gyengébb, egyre sebezhetőbb. És már szédül, alig kap levegőt, zihál… a pulzusa felszökik, és csak nő a nyomás a mellkasában, pedig a megoldáshoz nem kell egy másodfokú exponenciális egyenletrendszert megoldani, csak indulni kellene, lépni… de hogyan, merre, ki mondja meg? És mikor? És akkor végre kirobban belőle, de olyan erővel hogy beleremeg a messzi nyárfasor is: AJÓÉLETBE!!! AJÓÉLETBE!!! AJÓÉLETBE!!! AJÓÉLETBE!!! AJÓÉLETBE!!!

Ki tudja, hányszor ordítja ezt bele teljes erejéből a végtelenbe, mire végre leroskad a földre és megszűnik a szorítás a mellkasában, elemi erővel törnek elő a könnyei. Sokáig sír, de nem zokog.

A könnyek jók, a könnyek a barátai. Nemcsak az arcát mossák tisztára, de a tudatát is, és ahogy a teste kezd megnyugodni, egyszerre megtelik erővel. Felkel a földről, felállítja a biciklijét, és szaporán leporolja kék, búzavirágmintás farmerét...

Majd az Adytól jól megtanult mégis-morállal, és egy halvány, de őszinte mosollyal felvértezve, nagyobb sebességi fokozatba kapcsolva elindul vissza… A  jó életbe.

Hanna

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/kiuikson