–

Aki azt mondja tanárként, hogy nem volt még soha szerelmes egyetlen diákjába sem, az szerintem hazudik. Néhány másodpercre, percre, hétre minden bizonnyal szerelembe esünk, mert mindig van egy olyan diák legalább, aki érdeklődő, kedves, figyelmes, mert van benne lehetőség, mert fellobbant valami rég elfeledettet... vagy reményt ad... vagy megbizsergeti valamelyik sejtünket... vagy több van benne a vártnál, közel áll a személyiségünk... vagy tudomisénhogymi. Korábban persze én sem hittem, hogy ez megtörténhet. Pláne nem, hogy velem. Fejcsóválva olvastam mindig a híreket, amikor egy-egy amerikai-, brit-, ír- és más külföldi tanár belebukott egy-egy ilyen sztoriba.

A mi történetünk itt kezdődik. Szeptember első pár napjában léptem be a terembe, és haladtam végig az asztalomig. Második évemet kezdtem tanárként. Megszoktam már persze a beszólogatásokat a fiúcskáktól a korábbi évben, tudtam is kezelni őket, mert elég határozott vagyok. Láttam több osztályban, hogy nem egy-két szép lány vagy jóképű fiú kezdi meg a tanévet, de sosem gondoltam rájuk másképp, mint a tanítványaimra. Vele sem volt másképp. Negyvenvalahányan kezdtek neki a tanévnek, egy OKJ-s iskolában, így mindegyikük elmúlt már tizennyolc éves. Nem volt közöttünk generációs szakadék, hiszen én huszonöt voltam, de mégis valamiféle messzeségből, távolságtartással próbáltam kezelni őket. Persze minden egyes osztályban volt egy-két olyan diák, akit a kedvencemnek tekintettem. Sosem kivételeztem egyikükkel sem, de kár lenne tagadni, hogy voltak olyanok mindig, akik jobban érdekeltek, mint mások. Ő is egy volt közülük.

Persze az első perctől kezdve igyekezett minden erejével felhívni magára a figyelmemet.

Minden lehetőséget megragadott: állandóan az önkéntesek között volt, mindig aktívnak mutatkozott, és nem lehetett kihagyni semmiből. Nyilván az első perctől igyekeztem, hogy a felém irányuló rajongását véletlenül se tápláljam semmivel. Elképesztően arcátlan volt. Többször utalt rá órán, hogy csak egyszer legyen vége a tanévnek, biztos lehetek majd benne, hogy megpróbál meghódítani. Nem tudtam komolyan venni. Egy édes kölyökként tekintettem rá, akit folyton leszereltem. Ő viszont állandóan előtérbe tolta magát. A vicces az egészben, hogy az egyik kedvenc diáklányommal próbáltam finoman összeboronálgatni, persze sikertelenül. 

Elég sok órát tartottam nekik, így viszonylag gyakran találkoztunk. A létszám huszonvalahány főre csökkent, így akik ténylegesen jártak órára, könnyen ki tudtak bontakozni, egészen jól meg tudtam ismerni valamennyiüket. Amikor végül levizsgáztak, és elballagtak sajnáltam, mert jól lehetett együtt dolgozni velük. A nyár folyamán azonban igazi meglepetés ért: Facebookon elkezdett üzeneteket írogatni. És mivel már nem voltunk többé tanár-diák viszonyban, így simán válaszolgattam neki, bár nem gondoltam rá lehetőségként. Amúgy is egy érzelmileg nagyon megterhelő kapcsolaton voltam túl, jól éreztem magam végre egyedül. Ő azonban nem adta fel.

Először furcsa volt, hogy a korábbi magázódó formából, hirtelen tegezni kezdett. Nem hittem a vallomásainak, bizalmatlan voltam, hogy nem csak egy trófeának tekintene. Bár a korábbi tapasztalataim azt súgták, rendes fiú, mégsem tudtam elhinni, hogy nemcsak sportból nyomakszik ennyire.

Aztán körülbelül ezer üzenetet váltottunk, mire hajlandó voltam egy randinak esélyt adni. Ugyanakkor az is igaz, hogy mire az első találkozót megejtettük, már nagyjából mindkettőnk számára világos volt: szerelmesek lettünk.

Nagyon más így egy első randi. Már mindent tudsz a másikról, nem nagyon van téma, amit ne érintettünk volna, amiről nehéz lett volna beszélni. Így az első randitól kezdve egy pár voltunk. A környezetünket persze kissé meglepte a dolog, de szerencsések voltunk, mert sosem kaptunk negatív kommentet, elfogadták azt, hogy egymást választottuk.

Eltelt hat év. Közben összeköltöztünk, én elhagytam a tanári pályát, örökbe fogadtunk együtt egy kutyát, és idén megkérte a kezemet. Soha senkivel nem voltam még annyira egy hullámhosszon, mint vele. Azon túl, hogy nagyon hasonló a gondolkozásunk és a vágyaink, igazán egymás társai vagyunk. Minden nőnek olyan férfit kívánok, mint ő, mert kedves és figyelmes, segítőkész, egy olyan biztos pont, akire bármikor lehet támaszkodni. Soha nem tapasztaltam még azt, hogy egy férfi annyira nyitott személyiség legyen, mint ő, mindig kimutatja- és kimondja az érzelmeit. Mindennap udvarol, még ma is. Neki valóban én vagyok a legszebb nő a földön, és ennek hangot is ad. Nemcsak ünnepnapokon gondol rám, hanem a hétköznapokon is meglep apró figyelmességekkel. Nem követ sztereotípiákat, nem óhajt sablonoknak megfelelni. Erős és magabiztos. Jó a humora, és számomra bosszantóan jóképű is. Ha valaha le kellett írnom a számomra ideális férfit, minden bizonnyal ugyanezekkel a szavakkal jellemeztem.

Nagyon keveseknek adatik meg az a kiváltság, hogy a tökéletesen passzoló másik felüket találják meg. Nekem sikerült. Hat év van közöttünk, de az eddig együtt eltöltött idő minket igazol. Hat év távlatából mondhatom, hogy ma is szerelmes vagyok belé, mert mindennap teszünk érte, hogy ez így legyen a jövőben is. Nekem tényleg ő az egyik legjobb barátom is, és bármennyire hihetetlen, maradéktalanul őszinték vagyunk egymással. Hiszünk benne, hogy épp ezért is működünk ilyen jól.

Számunkra tényleg létezik az a szerelem, amit az amerikai álomgyár rózsaszín ködbe burkolva, cukormázzal átitatva a mozivászonról az arcunkba tol. Én vele élem át nap mint nap.

S habár valaha még képtelenségnek tartottam, ma már büszkén kiáltom világgá: jövőre összeházasodom az egykori diákommal!  

Olajos Eszter

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Tyler Olson