–

Szomorú, dühítő, elkeserítő, de… érthető

Senki nem vitatja, hogy sok területen szakemberhiány van Magyarországon. Kevés az ács, a pincér, a programozó. És hát, tanárhiány is van, aminek hírére azért többeknek szorul össze a szíve, mint arra, hogy 2018-ban drasztikusan nőtt a pénztárost kereső álláshirdetések számra.

A kérdés az, hogy mennyivel van kevesebb tanár, mint kellene. Kétezer vagy ezerháromszáz, esetleg nyolcszáz? És hogy mit jelent ez a helyzet?

Nyilván nem egyik napról a másikra alakul ki egy ilyen helyzet. Évek, sőt, évtizedek eróziója tud ekkora hiányt kialakítani.

Ha most egy kicsit hátralépünk, és megnézzük, mi minden történt az oktatási rendszerben a rendszerváltás óta, és higgadtan számba vesszük az átalakításokat, a folyamatos forráshiányt, azt, hogyan fogyott el a levegő a pedagógus szakma körül, hogyan politizálódott át egy igazából ízig-vérig szakmai irányítást igénylő rendszer, érthetővé válik, hogy hol tartunk ma.

Végtelenül szomorú, dühítő és kétségbeejtő… de érthető.

Lehet vitatkozni azon, hogy vajon rendben van-e az iskolarendszer olyan típusú központosítása, amit most élünk meg. Gondolhatunk mást a Nemzeti Alaptantervről, a pedagógusok értékeléséről, a PISA-tesztek eredményéről. Ami azonban tényszerű, megkérdőjelezhetetlen és minden egyes iskolás gyerek családjában ott van: a feszültség, amit az idéz elő, ha nem tud működni és nem tud jól működni a suli.

Csak egy példa, csak egy (?) rendszer

Egy budapesti iskolában az 5. osztályosok magyartanárnője elmegy szülni (öröm és boldogság), viszont az iskola az így kialakult helyzetet nem tudja máshogy megoldani, mint helyettesítéssel. Igen. Novembertől júniusig, egy olyan osztályban, ahol a diákok jó része felvételizni fog magyarból. Mit csinálnak a szülők? Magántanárt fogadnak – már akinek futja rá. (Sajnos a legritkább esetben sikerül a helyettesítésre szaktanárt találni, aki valóban ért is ahhoz, amit tanít.)

Lassan azt látjuk az oktatásban is, mint az egészségügyben.

Egymás mellett működik az alulfinanszírozott, minőségében nem mindig jól teljesítő állami rendszer a „sokaknak”. Mellette pedig gombamód szaporodnak a magánintézmények, fizetős megoldásokon alapuló, cserébe viszont minőséget kínáló alternatívák a „keveseknek”.

Gyakran ugyanúgy, mint az egészségügyben, ugyanaz a szakember, aki délután négyig az állami rendszerben dolgozik, este átmegy a magánrendelésébe, és ott keresi meg azt a pénzt, amire a megélhetéshez szüksége van. Így viszont nem tud pihenni, nincs ideje a szakmai tudását fejleszteni, a folyamatos terhelés kihat a munkájára és a magánéletére is. Aztán előbb-utóbb, ha döntenie kell, végleg el fogja hagyni az állami rendszert. 

A tanárhiány tehát azt is jelenti, hogy elfogy a „második vonal”. Nincsenek szakemberek, lehetetlen pótolni a kiesőket, csökken azoknak a száma, akik már nem pályakezdők, és van némi gyakorlatuk, de még nem fáradtak bele a munkába.

Ha egy oktatási intézmény nem tudja megoldani novemberben, hogy a diákjai szempontjából kiemelkedően fontos évben ne ad hoc jelleggel oldja meg egy kieső tanára „pótlását”, akkor az az intézmény nem tud jól működni.

A helyettesítés nem tekinthető rendszerszinten jó megoldásnak, viszont ha az iskolavezetés nem tud más eszközhöz nyúlni, akkor meglehetősen frusztrálttá válik minden egyes pillanatban, amint felmerül, hogy valaki elmegy. Vagy, ha jelzés érkezik arról, hogy valakit el kellene küldeni. Az alkalmatlanság kérdése pedig hatalmas probléma.

Az iskolaigazgatók eddig is ódákat tudtak zengni arról, hogy milyen nehéz munkajogi szempontból egy alkalmatlan pedagógustól megszabadulni. Most azonban már azokat az időket éljük, amikor egyre gyakrabban szembesülünk vele, hogy nem is akarják elküldeni azokat, akik rossz pedagógusok. Igen. Azért, mert nem tudják megoldani a pótlást. Tehát marad a tanár, aki nem tud tanítani, aki beszól a gyerekeknek és alázza őket, aki félelemben tartja az osztályt, aki pajzán megjegyzéseket tesz a kamaszlányokra, aki fegyelmezési eszközként osztogat egyeseket, és mindenki más is, akinek semmi keresnivalója nem lenne ezen a pályán.

A nap végére mindenki a kiszolgáltatottságában vergődik: a diák, a szülő, az iskola, és azok a tanárok is, akiknek nehéz közösséget vállalni olyan kollégákkal, akikről tudják, hogy semmi közük a tanári hivatáshoz.

Hol van a remény?

Mondhatnánk persze, hogy azért van remény, mindig el lehet küldeni képzésre vagy továbbképzésre azokat, akiknek segítségre van szükségük ahhoz, hogy jobb pedagógusok legyenek. Igen ám, de ha valaki képzésre megy, az ő helyettesítését is meg kell oldani…

Erre pedig már mindenki tudja a választ… Nem. Nem lehet, mert nincs elég tanár.

Szeretném valami reménykeltővel zárni ezt az írást, és nem csupán azt hangsúlyozni, hogy ez a probléma mindannyiunkat érint, és azokat, akiknek iskoláskorú gyereke van/lesz.

A tanárhiányt (és a mögötte álló okokat) elképesztően komolyan kell venni, mert nem lehet egyik pillanatról a másikra, illetve egyszerű, adminisztratív döntésekkel megoldani. Ha ma elkezdünk tenni ellene, akkor is éveknek kell eltelnie, amíg strukturálisan valódi változást lehet elérni.

Az idő pedig senkinek nem olyan fontos, mint a gyereknek. Neki nincs ideje kivárni a változásokat.

Neki a mindennapjait érinti, hogy mi van az iskolában, ami a második otthona, ahol gyakorlatilag több időt tölt hét közben, mint a családjában, ahol az őt körülvevő felnőttek akkor is mély hatást gyakorolnak rá, ha jól végzik a dolgukat, és akkor is, ha pocsékul. A jelen gyerekei pedig a jövő felnőtt nemzedéke. Nem bánhatunk felelőtlenül velük.

Talán ez lehet a legfontosabb reményünk, hogy az oktatás jelenlegi helyzete így nem tartható fenn tovább  felelősen. A kialakult állapotok megváltoztatásán – szakmai alapon, és késlekedés nélkül – el kell kezdeni dolgozni, különben ránk dől az egész, hiszen egyre kevesebben, és egyre nagyobb áldozatok árán tartják a vállukon.

Dr. Gyurkó Szilvia

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/skynesher