Adott egy nagymama, aki nagyon szereti az unokáját. Első unoka a családban, ráadásul lány. Csodálatos. El is volt velem addig, amíg a húgom meg nem érkezett. Előtte nagyon sok időt töltöttünk kettesben, amiről csak halvány emlékeim vannak, hiszen általában a gyerekkorból a traumák gyakrabban ragadnak meg, mint az apró örömök. Bár ne így lenne, de sajnos az én nézőpontomból ez teljesen igaz. Szüleim elmeséléséből kiderült, hogy igen sokat voltunk együtt nagymamámmal, vitt, hozott, jól szórakozott velem. Aztán 180 fokos fordulatot vett minden. Úgy két évet tölthettem el ebben a felhőtlenségben, amíg el nem kezdődtek a problémák, amit ő okozott. Elismerem, hogy a fizikai bántalmazás szörnyű, kegyetlen, egy életre nyomot hagy, sokszor látványosan, de a lelki bántalmak síri csöndben várják, hogy egyszer felszínre törhessenek, és ezzel fizikai tüneteket okoznak. Tehát a kettő együtt mozog.

Viccesen hangzik, hiszen hogyan is tudna „egy édes nagyi” bántani bárkit is. A nagymama szó hallatán mindenki azonos dolgokra gondol: mindent elhisz neki, mindene az unokája, süt-főz, elkényezteti. Ő azonban terrorizált engem. Erre nincs szebb, jobb, megszépített szó, én így éltem meg ezt négytől tízéves koromig.

Állandóan azt kellett mondanom az ő parancsára magamról, hogy: „Hisztis vagyok”.  

Mai, felnőtt fejemmel nevetnék ezen: micsoda apróság! De egy gyereknek az önmagáról kimondott negatív jelző komoly érzelmi problémát okoz. A szüleim válása hasonló időben, négyéves koromban folyt. Mindez nem koronázta meg a helyzetemet. Eltűnt „A férfi, A példa, Az apa”. Ebben a könnyűnek nem mondható helyzetekben a nagymamám apámról azt állította, hogy alkoholista, és nézette velem órákig a kocsmát, ahova állítólag járt. Hát persze hogy sosem fordult meg ott. Ha másfelé néztem, hiszen minden fa és bokor érdekesebbnek és megnyugtatóbbnak bizonyult, akkor is  csak erősen mutogatott, hogy: „oda, oda nézz”! Körülbelül egy agymosáshoz tudnám hasonlítani azt, hogy miket próbált velem elhitetni mind magamról, mind a családom egyes tagjairól, és nemcsak gyerekként, de talán felnőttként is nehéz ezt lelkileg feldolgozni.

Elmesélem tehát egy egyhangú, de annál inkább meghatározó délelőttünk történetét:

Miután céltalanul bámultuk a kocsmát, boltba mentünk. Azt gondoltam: „Nem baj, hátha kapok ott valami vidámabbat az „apád-már-megint-piál” szövegnél. Volt ott minden, például majonézes kukoricasaláta, és minden más, amit a mai napig utálok. Ha felsorolom a dolgok nevét, amiket nem tudok megenni, akkor azoknak nagy része mind hozzá köthető. Tehát vettünk ezt-azt. De nem nekem...

Onnan irány a lottózó. Abban reménykedtem, hogy: „Hátha meggazdagszik, és attól rendbe jön az összes kattanása”. A kaparós sorsjegyen én nyertem, méghozzá 1000 forintot. Elvette tőlem. Minden lottózásunk elején megbeszéltük, hogy nagyobb összeg esetén felezzük a pénzt, amúgy azé, aki nyert. Érdekes, hogy ezek az aranyszabályok ezen a napon megváltoztak. Azóta sem sikerült amúgy semmiféle szerencsejátékon nyernem. Hát, ez van... „Irány haza, ott majd vár a finom ebéd.” Nagyon finom volt, csak nemigen jutott nekem olyan rész a csirkepörköltből, amit szerettem volna. Ez volt a specialitása. A húslevese tele volt mindenféle belsőségekkel, amiket soha nem ennék már meg, de ő úgy harangozta be, hogy ezek különleges dolgok, és nem mindenkinek jut. Két csirkéből csinálta, két szívvel. A szívet csak az kaphatta meg, aki a legjobb, a legügyesebb volt. Tehát nem én... Hogy ezeket a finomságokat ki ette meg? Ő és a húgom... Azt hittem, hogy „Majd ha esetleg nem leszek jóban a húgommal, az mindent megold, és én is okos, ügyes és szép leszek”. Ehelyett ezt kaptam: „Nem, kis unokám, mondd magadra, hogy hisztis, hisztis, hisztis!”.

Ültem a vécében. Július volt és meleg volt, mindenkinek akadt egy csomó programja. Nekem viszont ez a helyiség maradt az programom. Nem egy szokásos, gyerekeknek való szombat, ugye? Annyit ültem ott, és annyit bámultam a naptárat, ami a vécé ajtaján lógott, hogy a mai napig is kívülről tudom a névnapok sorát. Elég beteg cucc, de hát anyának dolgoznia kellett, hiszen valakinek azt is kell. Ezt maximálisan megértettem, hogy később ne kelljen annyit, és ne kényszerüljek arra, hogy ennél a „boszorkánynál” töltsem a drága gyermekkoromat, ami soha többé nem tér vissza.

Mindent sorra megutáltam, ami hozzá kapcsolódott.

Állandóan bántott. Fizikailag persze sohasem, de lelkileg egy életre nyomot hagyott bennem. Soha nem tartottam magam jónak. Sem okosnak, sem szépnek. Ezen persze abszolút nem segített az emberek irigy természete. A családtagjaim nagyon keményen megdolgoznak a pénzért, köztük anyukám is. Ezáltal nem szenvedtem iskolás koromra hiányt semmiben, és gimnáziumban már tényleg több mindenem volt, mint ami egy átlagos tinédzsernek lehetett. Emiatt megkaptam az „elkényeztetett”, és „a családom a pénzásó” jelzőket. A legfájóbb mégis az volt, ha valaki butának nevezett. És elkezdtem elhinni ezt. Pedig – utólag visszatekintve – sok mindent el lehetett rólam mondani, de ezt nem.

Belém ivódott, hogy én selejt vagyok. Megfelelési kényszer, emésztési problémák, „nem hagyom el a házat, mert rosszul leszek” üzemmód. Ezt tetőzte, hogy végre kiderült: ételallergiám van, ami egy fellélegzés volt, miután sokszor olyan rosszul voltam, hogy azt kívántam: „bár megszűnnék létezni arra az időre”. Persze megkaptam pár embertől, hogy „ez csak hiszti, fejben dől el, ne válogassak, ne legyek finnyás”. Nagyon kívánom, hogy sose érezzék azt, amit én. Amikor éjszaka értelme sem volt annak, hogy elmozduljak a fürdőszobából, mert két perc múlva kelhetek fel, és úgyis mehetek vissza.

Hatodik éve küzdök emésztési zavarokkal, ami valójában onnan ered, hogy még a gyerekkoromat sem emésztettem meg.

Már jobban vagyok. De nem felejtek. Tanulok. Folyamatosan fejlődöm. Tizennégy évesen adtam neki még egy esélyt. Huszonegy vagyok, és ma is bánom. Semmi nem változott. Négyéves vagyok újra, és nézem a nyolcadik emeletről a szemközti panelt, hogy „hátha majd kiszabadít valaki”. Nem tette meg más, hát megtettem én magam. És én most pontosan így vagyok jó. Mert  vagyok...

Szandi

 A fotó illusztráció/Shutterstock