– 

Anya meghalt. Persze, bennem is felmerült a kérdés: Miért pont ő? Hisz ő egy csoda. Elfogultság nélkül ki merem jelenti, hogy a világ egyik legfantasztikusabb embere volt. Sem életében, sem halálában nem voltak ellenségei, nem volt olyan ember, aki ne szerette volna őt. Sosem ítélkezett, sosem volt bántó vagy rosszindulatú. Mindig mosolygott, de ha nem, akkor is csendben tűrte az élet viszontagságait. Ő volt az, aki megtanított a feltétel nélküli szeretetre, ezért nem lehetek neki eléggé hálás.

De nem erről akarok írni. Nem ezekről a miértekről, sem a fájdalomról, ami nem szűnik már lassan öt éve, mióta elutazott. Nem arról, hogy minden egyes nap megszakad a szívem, mikor a kislányomra nézek, hogy miért nem láthatja már őt. Ezeket az érzéseket úgy is ismeri az, aki átélt már hasonlót.

Két dolog bánt a halálával kapcsolatban, de rohadtul!

Az egyik, ahogyan elment. Magányosan. Ott feküdt egy kórházi ágyban, és egyedül halt meg. Pedig ott voltam, mikor elkezdődött, de az orvos szerint könnyebb ez az utazás, ha nincsenek körülötte a szerettei. Könnyebb meghalni egyedül. Akkor csak arra tudtam gondolni, ha neki így tényleg jobb... ám legyen. Így aztán ott hagytam. Egyedül. Meghalni. Azóta sem tudom ezt megemészteni. Hogy a fenébe lehettem ekkora balga? Hogy anyámat az utolsó óráiban magára hagytam? Milyen lelkiállapot kellett ehhez? Sokszor tűnődöm azon, hogy ezt vajon tényleg érte tettem-e, vagy sokkal inkább magamért? Mert nem akartam végignézni? Mert attól féltem, hogy majd az a kép fog kísérteni egész életemen keresztül? Micsoda önzés, ha így volt. Bocsánat érte!

Olyan jó lenne, ha te, aki ezt olvasod, nem hagynád magára azt, aki feltétel nélkül szeret téged. Mert nincs ennél fontosabb az életben.

Nem arról a szeretetről beszélek, ami megfojt, az semmit sem ér. Sokkal inkább arról a szeretetről, amitől megerősödsz, ami végtelen nyugalommal áraszt el, amitől biztonságban érzed magad. Különösen akkor, amikor éppen elmenni készül az a valaki.

A másik, ami bánt, hogy anya halálával az elmúlás tisztán kivehető, már-már tapintható megélésével vált világossá számomra, milyen rövid az élet. Túl rövid ahhoz, hogy olyan dolgokra fecséreljük, ami nem épít minket. Legyen szó akár emberi kapcsolatokról, akár munkáról, vagy gondolkodásmódról. Hogy engedhetjük meg magunknak, hogy olyan dolgokkal foglalkozzunk ebben a rövid életben, amiből nem tudunk merítkezni? Megtartani kapcsolatokat, mert úgy illik? Mert a rokonunk? Mert már régóta a barátunk, ismerősünk? De amúgy régóta nem adtunk semmi pozitívat egymásnak? Miért ragaszkodunk egy munkához, amibe belerokkanunk? De ha már rossz a munkánk, akkor tiszteljük meg magunkat annyival, hogy legalább az azon kívüli életünkből kihozzuk a legtöbbet.

Vagyis: kezdjünk már el végre élni! Ebbe fektessük az energiát, ne a felszínes, semmit sem érő kapcsolatokba.

Ne a mostanában oly divatos spirituális gondolkodásba. Dühös vagyok, mert már a csapból is az folyik, hogyan éljünk jól, meg pozitívan. És azt sulykolják belénk, ha nem így gondolkozunk, akkor elvesztünk. Mert csak akkor élhetünk teljes, boldog életet, ha mindennap a válaszokat keressük a kérdésekre, hogy vajon miért kaptuk ezt és ezt megint az élettől, mit kell ebből megtanulnunk, mi lehet ennek az oka? Hogy azért lettünk betegek, mert ezt és ezt tettük, vagy nem tettük.

Biztos, hogy van benne igazság, és szentül hiszek abban is, hogy pozitívan kell gondolkodnunk. De a túlzásokban nem hiszek. Abban, amikor elfelejtjük megélni a mindennapokat, nem jut idő rá, mert csak ezeken a kérdéseken rágódunk egyre.

Több ismerősöm így él, és azt látom, hogy sehova sem jutnak. A közösségi oldalakon is egyre több a spirituális gondolkodó, egyre többen posztolnak pozitív eszméket tartalmazó üzeneteket. Hogy gondolhatja bárki is, hogy egy ilyen posztolástól ő majd jól fogja érezni magát? Hisz ugyanott toporog, körbe-körbe forog, és közben azt hiszi, hogy egyszer majd megkapja a nagy választ, és akkor majd minden tökéletes lesz.

Valóban az okokat kell keresni mindig? Biztos, hogy mindig minden okkal történik? Nem lehet, hogy egyszerűen, „csak” úgy vannak a dolgok? Mert ilyen az élet? Szerintem nincs olyan, hogy akkor én most elsajátítottam az igazi, tökéletes harmóniát, és mostantól minden napom kiegyensúlyozott lesz. Vannak szar napok. Meg még szarabbak. Nem lenne sokkal könnyebb ezt elfogadni? És nem azon agyalni, hogy mi lehet az oka? Mit kell megtanulnom? Egyszerűen csak elfogadni, még akár örülni is annak, hogy van ilyen is? Mert ettől kerek az egész és ettől kerülünk egyensúlyba? És akkor azt a rengeteg energiát, ami felszabadul, arra lehetne fordítani, hogy megtaláljuk, mi okoz igazán örömet számunkra, és elkezdjünk végre élni. És megélni. Az apró dolgokban a szépre lelni, és elfogadni, hogy nem lehet minden napunk egyforma. A lényeg, hogy az a bizonyos mérleg milyen irányba dől. Amíg pozitív, addig nincs semmi baj.

Nem azért kellett anyának meghalnia, hogy erre rájöjjek. De én az ő halálával ébredtem fel. Bárcsak ne így lenne. Bárcsak ne tudnék párhuzamot vonni. De most már így van. Ezen nem lehet változtatni.

Számomra az elmúlás hozta meg az életet.

Nóra

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Ground Picture