–

– Kaphatnék még egy kólát? – szólnak utánam, és persze ezt egyből követi még legalább négy rendelés. Mosolyogva bólintok – noha egy perccel előtte kérdeztem, hogy hozhatok-e még valamit, és egyértelmű nem volt a válasz –, majd sietősen visszamegyek a konyhába. Akkor is ugyanez a mosoly ül az arcomon, amikor felszolgálom az italokat.

Még csak egy órája dolgozom, de máris elfáradtam. Nem fizikailag, hiszen ennyi év után már elég jól bírom.

Lelkileg. Imádom a vendéglátást, itt mindig az lehetek, aki nem vagyok: egy vidám, gondtalan ember, aki mosolyával és figyelmességével aranyozza be mások napjait. Elméletben ez roppant jól működik, de elfelejtettem, mennyire fárasztó másnak lenni. Korábban beszippantott ez a világ, a boldog emberek, akiknek megköszönöd a nyugalomban elköltött vacsorát, akik miatt öt csillagot adsz az étteremnek, akiket otthon is többször felemlegetsz és dicsérsz profizmusukért és jókedvükért.

De most körbenézek, és nem látok ilyen embereket magam körül.

A főnökömet látom, aki hetek óta alig alszik, mert valami nem stimmel a számokkal. Látom a kézilányt, aki távoltartási végzést kért a zaklató exe miatt. Hónapok óta elkísérjük zárás után, mivel nem mer egyedül hazamenni, és visszaköltözött a szüleihez, mert az előző lakás már nem volt biztonságos.

Mindegy, hányszor takarított, mosott, a Police parfüm illata nem tűnt el maradéktalanul. A másik pincérnek pár hónapja halt meg a nagyapja, aki az egyetlen családtagja volt, és felnevelte a szülei helyett. Látom a séfet, akinek a lánya súlyos beteg, de ő nem maradhat mellette: dolgoznia kell, mert nem teljesen ingyenes a kezelés. Ráadásul otthon is ő tartja a lelket az egész családban. Úgy érzi, ő a férfi, neki kell erősnek lennie, cipelnie mindenki fájdalmát a hátán, a magáét pedig mélybe temetni.

Mindezeket a cigiszünetek alatt és a munkaidő lejárta után elejtett félmondatokból tudom. Velük töltöm a mindennapjaim, de csak a mosolyukat látom; felmegyek a közösségire, és látom a szülinapi bulikat, a családi nyaralásokat, a baráti piálásokat. Látom, hogy boldogok. Aztán egyszer váratlanul érkezem, és látom a felvert tojásba hullatott könnycseppeket, a vércseppes tenyereket, amik az összetört tányér darabkáit halásszák ki a mosogatóvízből, a pezsgőspoharakkal teli megremegő tálcákat. Hallok egy-egy halk szipogást, mély sóhajt, ahogy a levegő után kapkodnak minden erejükkel, miközben felveszik a „hálás-vagyok-hogy-minket-választottak” mosolyt.

Miközben vonulok a tálcámmal, egy pillanatra belenézek a falon lógó tükörbe.

Vajon mások mit látnak? Mit mutat az álarcom? Azt, amit szeretném, vagy akaratlanul is félrecsúszik, és mindenki tudja, ki vagyok alatta? Hirtelen égető szükség tör rám, hogy kimenjek a mosdóba.

Lehajtom a vécé fedelét, leülök rá, és két percre megengedem magamnak, hogy érezzek. Arcomat a tenyerembe temetem, fék nélkül zihálok, miközben minden összecsavarodik legbelül.

Nem sírok, már nem tudom, hogyan kéne. Most már csak a pánik maradt, hogy az életem örökre ilyen lesz, telis-tele mindent elsöprő fájdalommal, ami felülír minden maradékot, ami még bennem van. Mindig van egy másodperc, amikor azt hiszem, örökké tart ez a pillanat, összeomlottam, kész, vége. De aztán veszek egy mély levegőt. Leengedem a kezeimet, és kirázom a merevséget. Megszűnik a szám remegése, ösztönösen megtörlöm az arcom a szemem alatt, pedig már nincs mitől elmosódjon a sminkem. Amikor kimegyek a tükörhöz, én vagyok benne – az a lány, akit mindig is ismertem, csak mostanában lett más, mert néha addig kell álarcot viselnie, míg végül sikerül elfelednie, mi a valóság. Néha azok a legjobb percek.

Amikor végre bezárunk, vállalom, hogy hazakísérem a kézilányt. Régen volt ilyen nehéz estém, jót fog tenni a séta. Ez a fajta tehetetlenség, amit ma is éreztem, hullámokban jön és megy, kiszámíthatatlan, és állandó félelemben tart.

 – Jól vagy? – kérdezi óvatosan.

Olyan fiatal. Olyan friss. Nem így kéne élnie, rettegve minden apró rezzenéstől, minden némaságtól, ami a sötét sarkokban bontakozik ki, amikor nem számít rá. Nyitottnak kéne lennie a világra, az emberekre, meg kéne tanulnia szeretni és elveszíteni, majd ismét szeretni, csalódni és újra bízni, egyedül is erősnek lenni, és mással még erősebbnek. Mivel érdemelte ezt ki?

 – Te jól vagy? – kérdezek vissza, és nem kapok választ. Az igazságot kimondani fáj, hazudni pedig értelmetlen. Mindketten felismernénk a hamisságot. Így semleges témákról beszélgetve kísérjük egymást a kihalt utcákon, míg el nem búcsúzunk.

 Pár perc alatt én is hazaérek, szerencsére közel lakunk egymáshoz. Mielőtt kinyitom az ajtót, újra felöltöm a mosolyom.

– Szia, kislányom! – köszön apa a konyhából, amint levetem a cipőmet. Három hónapja halt meg édesanyám hosszas betegeskedés után, és apa azóta velünk lakik. Képtelen volt elaludni egy olyan házban, ahol minden anya emlékeit őrzi. Ő választotta ki a falak színét, a szőnyegeket, ő hímezte a terítőket. A konyhában mindent úgy rendezett el, hogy főzés közben a kezére álljon, a ruhák rendszerezését sosem értette meg rajta kívül senki. A növények lassan barnulni kezdtek, elszáradtak mások nevelése alatt, majd belehaltak a túllocsolásba, mikor rájöttünk, hogy anya már tényleg nem tudja gondozni őket. Szép lassan minden elvesztette a keze nyomát az otthonában, csak apám nem. Mellette mindig ott lesz.

Egy héttel a temetés után már nyilvánvaló volt, hogy apa egyre rosszabb állapotban van.

Meghívtam magunkhoz pár napra, és végre aludt – egyhuzamban 14 órát. Nem tudtam visszaküldeni. Nem tehettem. Azóta is velünk van, de az alvási szokásai finoman szólva is kaotikusak. Mindegy, milyen későn érek haza, apa szinte mindig fent van, ha pedig mégis alszik, akkor ágyúszóval sem lehetne felkelteni.

– Szia, apa! – hajolok hozzá, és adok egyre ráncosabb orcáira egy-egy puszit.

– Milyen volt ma a munka?

– Mutassak pár fotót? – kérdezem, mint mindig, és apa rábólint. Mint mindig. Végigpörgetem a képeket a mai rendezvény díszítéséről, a vendégek megérkezéséről, egy lesi fotót az ifjú párról. Elmesélem, milyen zenekar volt, hogyan viselkedtek a vendégek, és azt, hogy az egyik részeg egy bokorban aludt. Szokásunkká vált, hogy kibeszéljük az estémet, apa pedig elmeséli, milyen filmet nézett a tévében. Húsz perccel később a szobájába kísérem, és betakargatom.

Felcserélődtek a szerepek: ő a kisgyermek, akit mindannyian védünk a zord valóságtól, aki előtt úgy teszünk, mintha minden rendben volna, mintha nem hullott volna szét a világ ezer apró darabra abban a másodpercben, hogy anya elengedte a kezét.

És én vagyok a szülő, aki megpróbál mindent helyre tenni, megragasztani, tökéletes életet teremteni számára, hátha elfelejti a feledhetetlent.

Csendesen a fürdőszobába vonulok, lezuhanyozok, fogat mosok, a hajamat befonom éjszakára. Bekészítek egy adag mosnivalót, hogy másnap ébredés után rögtön el tudjam indítani. Az utolsó molekuláig lemosom a sminkem, de a mosolyom még fent marad. A hálószobában új pizsamát veszek elő a szekrényből, felhúzom, és óvatosan befekszem az ágyba. Nagyon lassan átfordulok a másik oldalamra, de felébred rá.

– Szia – nyom egy csókot a számra, és magához húz még félálomban is.

– Helló – nevetek rá, miközben átölelem. Finoman eltol magától, szigorúan fürkész szemeivel az éjszakai homályban.

– Ugye tudod, hogy rám nem kell így mosolyognod? – kérdezi, én pedig az arcomhoz kapok. Igaza van. Ugyanaz a viasz-vigyor ül az arcomon, mint az elmúlt tizenkét órában. Óvatosan lefejtem magamról, milliméterről milliméterre. Kifújom a levegőt, elengedek mindent, és emlékeztetem magam arra, hol vagyok. Párás szemekkel nézek fel rá. – Így már jobb. Tudod, megbeszéltük: ebben az egy szobában mindig önmagad lehetsz, még ha máshol nem is.

– Köszönöm – bújok a mellkasához, és az akadozó légvételeim közepette arra leszek figyelmes, hogy valami nedves csorog végig az arcomon.

– Ideje, hogy végre sírj – simogatja a hajamat, miután megérzi könnycseppjeimet a bőrén.

– De nagyon fáj – nyögöm. – Még mindig nagyon fáj.

– Tudom. De egyszer jobb lesz. Egyszer jól leszel – suttogja, és elhiszem. Neki elhiszem.

Magyar Anna

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Antoine Rouleau