–

A gyász időszaka (legkevesebb) egy év. A „gyászév” gyakorlati jelentősége abban rejlik, hogy ennyi idő alatt telik el minden ünnep a szeretett személy nélkül. Ez az az idő, amely alatt újraformáljuk a családi szokásokat, rítusokat nélküle. Szülinapokat, házassági évfordulókat és a karácsonyt. Míg a gyász menetében nem lehet sztenderdizálni és egy egységes rendszerben megállapítani, mi a legfájóbb, a karácsony időszaka a legtöbb gyászoló számára mégis különösen megterhelő. Hiszen a „szeretet ünnepén” még feltűnőbb annak hiánya, aki elment, és még nehezebb ebben a hiányban másokhoz kapcsolódnunk másokhoz, akik – szemben a mi veszteségünkkel – teljes családban töltik az ünnepet.

Friss gyász esetén (azaz az első karácsony alkalmával az elhunyt nélkül) az egyik legnehezebb dolog, hogy minden rá, és a tavalyi ünnepre fog emlékeztetni. Hiánya fizikailag fáj. De bármennyire is fáj, el kell fogadnunk, hogy ennek ez a rendje. Ne próbáljunk úgy tenni, mintha nem hiányozna körünkből senki, ne szervezzük úgy az ünnepet, mintha mi sem történt volna, nem kell „a gyerekek kedvéért” vidámnak lenni.

Mert a saját magunkra erőltetett igyekezettől biztosan senki nem lesz vidám; legtöbbször a fa mellett állva ér utol minket a teljes összeomlás.

Freud elnevezése, a „gyászmunka” különösen jól írja le az időszakot: szinte emberfeletti munka mindennap benne lenni abban az érzésben, hogy egy adott (gyakran végeláthatatlannak tűnő) ideig semmi nem lesz jobb. De a gyászmunka pont ennek a gondolatnak az elfogadásában is rejlik. El kell fogadnunk azt is, hogy az első karácsony mindig iszonyú nehéz. Mindegy, mit csinálunk, borzasztóan fáj majd. És talán paradox módon pont ez a hozzáállás tud némi enyhülést hozni, hogy tudjuk, nehéz lesz; nem fektetjük az utolsó utáni energiánkat is abba, hogy másképp legyen, amikor a szívünk mélyén csak sírni szeretnénk.

A következő évek ünnepei olyan formán könnyebbek, hogy már nem közvetlenül az előző évre gondolunk vissza, amikor még mindenki itt volt és van már arról is tudásunk, milyen túlélni azt, amiről azt hittük, nem lehet. Ugyanakkor a halálból fakadó veszteség azért is a legfájdalmasabb emberi tapasztalás, mert amikor azt számoljuk, pontosan hány év telt el a szerettünk nélkül, nem visszaszámolunk. A hiány nem egy adott határidőig tart, amit ha elérünk, változik valami, hanem az idő előrehaladtával fokozatosan tudatosul az is, mennyi minden történt velünk azóta, amelynek Ő már nem lehet a részese. Ebből a szempontból a fájdalom csökken, de a hiány bizonyos értelemben nő. Nagyon sok gyászoló számol be arról, hogy évek múltán már azt hitte, rég „nem itt tart”, de most mégis megint nagyon fáj. Ez (is) természetes.

A gyász nem fix jelenség, hanem egy dinamikus folyamat, amely velünk együtt változik. Ahogy haladunk előre az életünkben, a személyiségünknek más aspektusai kerülnek előtérbe – így van ez a gyásszal is.

Az ünnepek pedig mindig fordulópontként szolgálnak; a visszaemlékezés az összehasonlítás alapja.

Szülővé válva a karácsony az anya/apa nélkül más emlékeket juttat eszünkbe, ahogy az unokával töltött első karácsony is az öröm mellett talán még jobban tud fájni, ha a társunk már nincs mellettünk, hogy ő is megélje a pillanatot. Az ünnepek közeledtével különösen fontos kettéválasztani a fájdalmat a gyásztól. A veszteség teljes felismerése és elfogadása után a fájdalom valóban csökken és néha tudatosan is érdemes tenni az ellen, hogy ne fájdalomban töltsük az ünnepet. A gyász esetében azonban nem létezik teljes feldolgozás; a gyász mindig velünk marad, hiszen az életünk örökre megváltozott tőle. Érdemes ezért beépíteni az ünnepbe is. A gyászfolyamat nagyon fájdalmas végigjárása után az emlékezés gyógyító erővel bír.

Személyiség- és családfüggő, hogy kinek mi válik be, de az ünnepekkor a halottunkra emlékezésnek is sok módja van: van, aki gyertyát gyújt, van, aki terít neki is az ünnepi asztalnál, vannak, akik a kedvenc történeteiket idézik fel róla és vannak, akik csendben, magukban gondolnak rá. Ahogy a fájdalom megélésben sincs egy általános mód, ahogy „csinálni kell”, úgy a későbbi gyász esetében is mindenkinek saját magának kell kitapaszatalnia, neki mi segít. Ami azonban biztos: merjük szeretetben lenni a hiánnyal is.

Rácmolnár Lili

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Gunnar Pippel