-

1.

Ülök az ágyon, hajnali kettő van. Dolgozom. Holnap határidő, be kell mutatnom a kész művet. Mindig csak határidő előtt tudtam alkotni. Próbáltam én mindent, tanultam időgazdálkodási technikákat is a halogatás ellen, méghozzá súlyos pénzekért. De megint itt ülök (és szenvedek), mert már aludnék inkább, és egyébként is, ha hamarabb elkezdem pár órával, akkor sokkal jobban meg tudtam volna csinálni. És közben rettegek, hogy Ő (remélem tényleg a nagy) mikor mondja azt: menjek a picsába. Aludna, és kikéri magának, hogy ezt a saját lakásában nem teheti meg. Meg egyébként is, hogy lehet egy felnőtt ember ennyire béna, hogy az utolsó éjszakára hagyja a munkát.

– Megmelegítettem a maradékot, elég lesz hozzá ennyi kenyér? Kérsz mustárt? – Felnézek, ott áll az ágy mellett, tányérral a kezében. – Már órák óta fel sem néztél a gépből. Gyere, tarts pár perc szünetet. Hogy haladsz? Hős vagy. Főzzek neked kávét?

2.

Állok a tükör előtt. Husi vagyok. Tényleg. Lehet mindenféle ügyes megfogalmazással szépítgetni a dolgot, de ez az igazság. Az utóbbi két évben előbb öt kiló szaladt fel – ez még védhető volt – aztán lassan a tízhez közeledtek azok a pluszok. Most pufi az arcom, konyhás néni karom van (elnézést a csinos konyhás néniktől, ez csak egy elnevezés), narancsbőrös a fenekem, a combom, de még a hasam is. És megismerkedtem a jelenséggel, hogy a „derékban jó lenne" nadrág fel sem jön a combomon, szoknyában viszont az összeérő combjaim kidörzsölődnek. Hoppá-hoppá...

– Gyönyörű vagy! – mondja, és látom a tükörben, ahogy hátulról átölel, és puszit ad az arcomra. Jól áll nekem...

3.

Reggel van. Dühös vagyok, rohanok, el fogok késni. A kutya ilyenkor tudja, hogy okosabb az útból egy sarokba húzódni, pedig esküszöm, hogy sohasem ütöttem meg a nyolc év alatt, amióta velünk van. De szikrázik a levegő, és csak a sárkányölő bátor vitézek merészkednek ilyenkor közel hozzám.

– Hol a melltartóm?

– Nem tudom.

– Pedig annak kell tudnia, aki levette!

– Megvan, tessék! És itt egy puszi is.

...

– Nem tudom rendesen megcsinálni a hajam... mindig ez van, ha összetúrod!

– Szerintem jó így.

...

– Ne ijedj meg, ha csörög a telefonod, én csörgetem, hogy bele tudjam tenni a táskádba. Az igazolványaid és a pénztárcád már benne vannak, kiteszem ide a cipős szekrényre.

...

– Kérsz enni? Vagy egy kávét?

– Jajj, hogyan kérnék? Így is el fogok késni.

– Úgy értem, becsomagoljam-e a szendvicset, amit készítettem... és töltsem-e termoszba a kávét. Vagy nem viszed el?

...

– Indulok.

– Várj! – átölel. – Szeretlek.

– Én is. Ne haragudj, félek a mai naptól.

– Tudom. Nem lesz semmi baj. Ne hagyd magad felhúzni. Anyukám mindig azt mondta, hogy nagyvonalúnak kell lenni.

Én pedig köszönöm az anyukádnak, hogy ilyen vagy! Meg az apudnak. És az összes exednek. (Istenem, csak legyek olyan szerencsés, hogy ne tartozzak majd közéjük!) De hát nem lehet ilyet mondani reggel fél nyolckor.

A pillanat elmúlik, és te még mindig nem tudod, hogy mennyire hálás vagyok, mennyire szeretlek, és milyen bűntudatom van, amiért nehéz velem neked.

A buszról úgyis írok SMS-t. Az a jó, hogy tudod és várod, pedig még visszafekszel, és lehalkíthatnád a telefonod.

Utóhang

Kalapos Éva írt nemrég a beszélgetős pasikról. Ő olyan. És azt üzenem nektek, kedves férfiak, hogy szerintem az én párom a menő. És nem lesz attól papucs, hogy a rossz pillanataimban vigyáz rám. (Nyugi, vannak azért jók is.) Szeretem érte, hogy elég magabiztos ahhoz, hogy háttérbe szorítsa időnként a saját egóját. Sőt: ettől lesz igazán férfi, akit tisztelni tudok... meg még valami mástól is, de arról most nem írok...

Ő a legjobb motiváció arra, hogy csinos legyek, kedves, támogató és kiegyensúlyozott. Mert igazán megérdemel egy legalább olyan jó párt magának, mint amilyen ő nekem.

Janka

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/DisobeyArt