A beszélgetés manapság igazi luxustevékenység, pedig egyre rosszabbul vagyunk

–

Régóta és sokan mondjuk sokféleképp: nagy a baj!

Az elmúlt hónapokban rengeteg híradás foglalkozott az oktatás helyzetével. A WMN oldalán is megjelentek olyan cikkek, amelyek a pedagógusok és a diákok ügyéhez valamilyen módon kapcsolódó kérdésekre is reflektálnak: például dr. Gyurkó Szilvia gyermekvédelemmel foglalkozó írásai vagy szülők, tanárok és tanárjelöltek beszámolói. Nem nehéz belátni, hogy a különböző rendszerek, vagyis a családok, az iskola és a társadalom egymással kölcsönhatásban működnek (vagy nem működnek). Tizenöt éve dolgozom középiskolai tanárként, azaz tizenöt éve vagyok részese és megfigyelője az oktatás különböző színterein zajló folyamatoknak. Épp ezért megszólítva érzem magam azok által a cikkek által, amelyeknek a szerzői arra próbálják meg felhívni a figyelmet, hogy az, ami az iskolákban történik, mindannyiunk ügye (a családoké, a társadalomé) – rövid és/vagy hosszú távon, közvetlenül vagy közvetve érintve minket.

Nagy a csábítás, hogy a számos előttem szólóhoz hasonlóan én is megpróbáljam még egyszer, sokadszorra is megfogalmazni azokat a problémákat, amelyekkel kapcsolatban már nem tehetünk úgy, mintha nem léteznének. Igen, én is szeretném hangsúlyozni, hogy

a pedagógusok által sürgetett változások (amelyek nem kizárólag és nem is elsősorban a bérezésre vonatkoznak) főként a jelenlegi diákgeneráció, rajtuk keresztül pedig az egész társadalom jövőjét szolgálják, és nem csupán a pedagógusok érdekeit.

Szeretném én is belekiabálni a világba, hogy azonnali változásra van szükség – hátha ezáltal legalább eggyel nő azok száma, akik a saját eszközeikkel, a saját – szűkebb vagy tágabb – környezetükben megpróbálnak tenni valamit.

Reményvesztetten

A megoldás elméletben egyszerűnek tűnik: nagyobb figyelmet, több anyagi erőforrást kellene szentelni az oktatás ügyének; korszerű tananyagtartalmakra, módszerekre, észszerű terhelésre lenne szükség, és akkor talán a következő év(tized)ekben elkezdődhetne egy olyan átalakulási folyamat, amelynek eredményeképpen a pedagóguspálya vonzóvá válna, a diákok pedig piacképes tudáshoz és a mindennapi életben való boldoguláshoz szükséges készségekhez juthatnának.

Nem akarok jóslatokba bocsátkozni arra vonatkozóan, hogy a közeljövőben lesz-e bármilyen pozitív irányú változás az országos megmozdulások hatására, és nem is a pedagógusok, az oktatás, a diákok helyzetéről szeretnék írni, mert ezt előttem már sokan megtették, az érzelmekre és az értelemre egyaránt ható módon.

Azt gondolom, hogy már nincsenek éveink, főleg nem évtizedeink.

Olyan (és azonnali!) megoldásra van szükség, amelynek segítségével működtetni, erősíteni lehet azt, amitől az egész rendszer még épphogy funkcionál: a rendszert életben tartó embereket, a felnőtteket és a gyerekeket. Tanárként belülről látva a jelenlegi állapotokat meggyőződésem, hogy a körülmények ellenére még mindig minőséget nyújtani képes nevelési-oktatási intézményekben a színvonal fenntartása azoknak a pedagógusoknak, tanulóknak és szülőknek az érdeme, akik képesek minden egyes nap újra és újra energiát tenni abba, hogy összetartsanak egy szétesőben lévő struktúrát. 

Mentális állapotunk a béka segge alatt

Mindezek miatt nagyon fontos volna belátni, hogy most elsősorban az emberi tényezőre kell koncentrálni: arra, hogy azok, akiken a rendszer működése múlik, minél tovább kitartsanak, lehetőség szerint addig, amíg a hosszú távon is javulást hozó változások érdekében a döntéshozók is cselekedni fognak (ha fognak). Súlyos – és egyre súlyosbodó – problémának tartom a társadalmunk mentális állapotának romlását, ami nemcsak hogy megjelenik a családok és az iskolák mindennapjaiban, hanem meg is határozza (sőt: uralja) azokat.

A prolongált stressz, a szorongás, a frusztráció, a létbizonytalanság, a bénító félelem vagy pánik elképesztő károkat okoz az érintettek: gyerekek, szülők, tanárok teljesítőképességében, egészségében és kapcsolataiban.

Fáradunk, izolálódunk, beszűkül és deformálódik a gondolkodásunk, mentálisan és testileg is egyre sebezhetőbbekké válunk. Kevesen képesek segítség nélkül megküzdeni azzal a pszichés teherrel, amelyet nagyrészt a már évek óta tartó krízis hozott magával, a félelmeink és a kilátástalanság, amelyeket nem tudunk vagy nem merünk szavakba önteni.

Beszélgessünk egymással!

Azt gondolom, hogy el kell kezdenünk még többet beszélgetni egymással. Otthon, az iskolában – mindenhol, ahol csak lehetőség nyílik erre. Jelenleg egyedül ebben látom a megoldást arra, hogy csökkentsük a ránk nehezedő nyomást, utat találjunk egymáshoz, erősítsük magunkat és a közösségeinket, hogy még hatékonyabban állhassunk ki a közös érdekeinkért. 

A beszélgetést tanulni és tanítani kell, ebben mindannyian egymás mesterei és tanítványai vagyunk.

Tanulni és tanítani kell az értő figyelmet, az önkifejezés módjait és szabadságát, az empátiát. A beszélgetés a kommunikáció egy gyönyörű, nehéz és szubtilis műfaja: feltételezi a figyelem elnyújtásának, a megértésnek, a másik félre való ráhangolódásnak a képességét. Időt, energiát, türelmet igényel – fogalmazhatnék úgy is, hogy igazi luxustevékenység, hiszen az kell hozzá, amiből ma a legkevesebbet birtokoljuk. Mégis: meg kell tanulnunk beszélgetni, meg kell tanítanunk rá egymást, és a saját mikrokörnyezetünkben el kell kezdenünk terjeszteni ennek a kultúráját. 

A támogató környezet fontossága

Először nekünk, pedagógusoknak és szülőknek kellene felismernünk, mekkora szükség van az olyan alkalmakra, amikor kimondhatunk, megfogalmazhatunk problémákat, feltehetünk kérdéseket – otthon és az iskolában egyaránt. Önmagunk számára is meg kell teremtenünk a lehetőségét annak, hogy beszélhessünk, beszélgethessünk, mert így megtapasztalhatjuk, milyen felszabadító erővel bír, amikor úgy érezzük, hogy meghallgatnak, meghallanak bennünket, vagy éppen meghallgatva másokat ráeszmélhetünk, hogy mennyien hordozzuk ugyanazokat a terheket, mennyien küszködünk ugyanazokkal a nehézségekkel.

Azok a szülők és pedagógusok, akik átélik azt a fajta megkönnyebbülést, amelyet az ember akkor érez, amikor egy érzelmileg biztonságos közegben megnyílhat, megtanulnak értő figyelemmel fordulni önmaguk és mások irányába, és ezt jó eséllyel át is tudják adni a gyerekeiknek, diákjaiknak. Nem lehet elégszer hangsúlyozni: a beszélgetés egy műfaj, amelyet tanulni és tanítani kell – mindannyiunknak.

Óriási problémák vannak a figyelni tudással – diákok és felnőttek tekintetében egyaránt, holott ez az egyik legfontosabb tényező, amely a beszélgetéshez szükséges.

Tanulnunk és tanítanunk kell a figyelni tudást, a türelmet, az önkifejezést, a reagálás módjait és a hallgatás képességét. A hosszan tartó stressz következményeivel, szorongással és különböző mentális problémákkal küszködő gyerekeknek és felnőtteknek csak töredéke jut szakszerű segítséghez – rengetegen vannak, akik egyedül maradnak a gondjaikkal. Azt gondolom, sokat tehetünk önmagunkért és egymásért, ha megtanulunk beszélgetni. A beszélgetés természetesen nem helyettesítheti azt, amit egy szakember képes nyújtani, de csökkenti a feszültséget, közösségeket teremt, illetve a meglévőket erősíti, amely közösségek védelmet adhatnak. A beszélgetés önmagában nem oldja meg a rendszerszintű problémákat, és a megélhetésünket sem biztosítja, de segít abban, hogy lelkileg jobban legyünk, másokkal is összefogjunk, kitartsunk, és együtt küzdjünk tovább a céljainkért. 

Mi az, amit mi megtehetünk?

Visszatérve a bevezetőben megfogalmazott alapgondolathoz: az oktatásügyben nagy a baj. A rendszert elhivatott pedagógusok, valamint diákok és szülők tartják életben. Ahhoz, hogy ők még el tudják látni a mindennapi feladataikat, lényeges, hogy mentálisan és fizikailag is erősítsék magukat. 

Nem tudom, érdemes-e külső segítségre várni, illetve ha mégis, meddig kell még kitartani.

De addig is, egymást és magunkat kell segítenünk, minden rendelkezésünkre álló eszközzel. Ennek egy módja, ha folyamatosan tanuljuk és tanítjuk ezt a gyönyörű és nehéz műfajt: kezdjünk el még többet beszélgetni egymással.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / SDI Productions

WMN szerkesztőség