–

Oké, nem általánosítok, maradok saját magamnál: én tényleg iszonyúan sokat bírok beszélni. Egyszerűen odavagyok a saját hangomért, na. Illetve nem a hangomért, hanem azért a rengeteg csodás, új gondolatért, amit kiszór magából az okos fejem. Vagyis még csak nem is azokért, csupán a páratlan kombinatív készségemért, hogy te mondasz valamit, amiről eszembe jut öt másik dolog, amiről neked eszedbe jut hét másik, amiről nekem kilenc… fantasztikus, nem?

De képzeld, van, aki szerint nem! Van, akit ez fáraszt. Fel tudod fogni?? Én igazán nem is értem. Röhögni fogsz, de tényleg megtörtént: volt olyan pasim, aki kábé egyórányi eszmecsere után nemes egyszerűséggel közölte, hogy úgy véli, mára eleget beszélgettünk.

Eleget. Beszélgettünk. Sajnos képtelen vagyok értelmezni ezt a két szót egymás után.

Gyakran idézek a nagymamámtól, ami azért van, mert az ő okos feje is folyton szórja magából a zseniális gondolatokat. Ez az egyik: „Olyan férfit kell választani magad mellé, akivel sokat tudsz beszélgetni, mert egy idő után úgysem csináltok mást”. Gyanítom, ezalatt azt érti, hogy húsz-harminc év elteltével a pasim és én nem izzadjuk már csatakosra a lepedőt hetente többször, és ebből az aspektusból a tanácsa kiválónak tűnik. Meg minden más aspektusból is – említettem már, hogy imádok beszélgetni?

Igazából úgy merült fel bennem ennek a cikknek az ötlete, hogy mostanában az engem körülvevő férfiak határozottan javuló tendenciát mutatnak kommunikáció terén. Magyarul: legalább annyit pofáznak, mint én. Mi több, el lehet velük késni helyekről, mert elbeszélgetjük az időt! Ez számomra a non plus ultra: alapvetően decens késő vagyok (maximum öt-tíz perc), de ha elmerülünk egy fontos vagy izgalmas témában, azért bármilyen kezdési időpontot hajlandó vagyok feláldozni. De beszélgetni gyakorlatilag bármikor lehet, még szex közben és kávé előtt is, már ha nem feltétel, hogy a szavaknak értelmük is legyen. És miért lenne az?

Szóval úgy döntöttem, írok egy ódát – prózában – a beszélgetős pasik új generációjához. Bár élek a gyanúperrel, hogy ez a generáció nem is annyira új, csak én lettem idősebb, és értelmesebb emberekkel veszem körül magam. Vagy olyanokkal, akiket soha senki nem hallgatott meg, és személyemben végre találtak egy balekot, aki igen. Még jó, hogy én is fel tudok mutatni a környezetemből néhány ilyen balekot…

Egy szó mint száz, köszönöm, beszélgetős férfiak, hogy a világon vagytok! El sem hiszitek, a sok aszályos év után mekkora megkönnyebbülés a létezésetek!

Még mindig nem ti vagytok többségben – legalábbis ez az én szomorú tapasztalatom –, de ha így folytatjátok, megnyeritek a csatát, és az lesz majd csak a Kánaán! Hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy a férfimagazinokat nem pucsító lányok, márkás órák és menő autók töltik meg, hanem tanácsadó rovatok, pszichológiai témájú cikkek és kulturális ajánlók.

Előre látom a felháborodott kommenteket: miért akarok én nőket faragni a férfiakból?? Az igazi férfi hallgatag – ha még szexin morcos is hozzá, az csak bónusz –, nem elemezgeti se a saját lelkét, se a tiédet, a kultúra maximum a képregényfilmek szintjéig érdekli, és ennek a cikknek az olvasásába bele se kezdett volna. Ellenben tud fát vágni, leszarja a naplementét... és a haverjaival pár odavetett mondatban dohog a töméntelen női csacsogás miatt. Igen, tudom, ez sztereotípia. De az is, hogy a beszélgetés – vagyis „csacsogás” – a nő dolga, és kevés kizárólagos privilégiumának egyike.

Én nem bánom, ha a pasim elbizonytalanodik egy kiégő villanykörte láttán. Túlélem, ha nem tudja majd gugli nélkül elmondani a gyereknek, hol van egy autóban a karburátor, és abba se halok bele, ha nem tárja mindig szélesre előttem az ajtót. Ameddig el lehet késni vele bárhonnan, mert egy filmen vagy könyvön lamentálunk, ameddig a villamoson tátott szájjal, vihogva belefeledkezünk egy esőkabátos westie látványába, és ameddig bármi is történik velem, azt leginkább neki akarom elmondani, addig nem lehet baj. A legszebb jövőkép, amit csak el tudok képzelni, szintén a nagyszüleimhez köthető: a nagypapám betegsége miatt a halála előtti években már külön szobában laktak, de szinte mindig ugyanazt nézték a tévében, és átkiabálták egymásnak a Szerencsekerék megoldásait. Egy életen át beszélgetni, csacsogni, kerepelni, vitázni, akár veszekedni – én csak erre vágyom.

Kalapos Éva Veronika

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/master1305