„Elegem van!” – Egyenesen a főnököm szemébe mondtam. Erre biztosan nem számított. Valószínűleg látta rajtam, hogy be vagyok kattanva. Szó mi szó, kisebb őrület uralkodott el rajtam azokban a pillanatokban. Rövid, feszült csend következett, aztán gondolatban folytattam:

„Figyelj, már elég régóta vagyok a cégnél, egész nap gürizek, de semmi látszata sincs. Lényegében azért dolgozom, hogy élhessek. Se lakásom, se autóm. Fel sem emelem egész nap a seggem a roskadozó papírhalom mellől, betanított majomként végzem a rám szabott feladatokat, az agysejtjeim pedig vadul éheznek valami kihívás után. Bejövök reggel időben, leülök, csinálom a sok szart, aztán délután felállok és próbálok élni – zombiként. Kiégek. Hányszor révedezek el szerinted? Igen, én is szeretnénk elmenni nyaralni, ahogy te. Biztosan nagyon nehéz lehet neked, amikor hetekre a Seychelle-szigetekre száműznek. Néha elgondolkodom azon, hogy mi volna, ha elemelném a táskádat, aminek az árából kifizethetném a féléves rezsiköltségemet. Persze soha nem tennék ilyet. Már egy mosolynak is örülnék tőletek, hogy érezzem, elfogadtok, még ha nem is kedveltetek meg. Hiszen csak egy csicska vagyok. Igaz, Márk? Hallottam, amikor múltkor ezt mondtad Tamásnak. Nem szóltam, hiszen a főnök jobb keze vagy, féltettem az állásomat. De tudod mit? Nem érdekel! Már nem.” Lehet, hogy a monológom végére felemeltem a hangomat, hiszen úgy vonzottam magam köré a kollégákat, mint légypapír a döglődő legyeket.

„Ne bámuljatok, ti meg aztán tényleg hagyjatok békén! Csak meresztitek a seggeteket egész nap, aztán meg keseregtek, ha egy óra alatt több mint négy percig dolgoznotok kell! Igen, majd én megcsinálom, én vagyok a legújabb, a kicsi. Összetehetem a kezem, hogy miattatok megszakadhatok a munkában. Edit, láttam, amikor múltkor elhúztad a szád, mert cukrot tettem a kávédba, miután lefőztem és bevittem neked, csak hogy ne kelljen feleslegesen megmozdulnod. Igen, láttam azt a hülye, idétlen fintort az arcodon, mert elfelejtettem, hogy te cukor nélkül iszod. Hogy képzeltem?! A pofám leszakad, hát komolyan, miért nem tudom megjegyezni mindenkinek a szokásait? És te, Judit, képzeld, nem szakított velem a pasim! Én szakítottam vele, én dobtam ki, nekem lett elegem! De köszönöm, hogy jobban ismered a magánéletemet, mint én. Talán már nem is én élem, de nem tudom, tényleg összezavartál. A múltkor is hallottam, hogy arról beszélsz, milyen frigid vagyok, és emiatt hagynak el sorra a férfiak. Persze nem szóltam, dehogyis, hiszen nyalsz a főnöknek, és nem kockáztathattam meg, hogy elveszítsem a munkámat. A leggiccsesebb szerelmes versben sincs annyi nyál, amennyit te naponta lecsurgatsz azért, hogy megkapd az előléptetést. Szánalomtenger. Csupa öröm, móka, kacagás veletek dolgozni! Ha nem lenne tele a kezem munkával, tapsolnék is. Ja, és ha már mindannyian ennyire figyeltek, hadd mondjam el azt is, hogy igenis van bennem akarat, kitartás, sőt még alázat is! Vannak gondolataim és ötleteim! Van személyiségem, de egyikőtök sem akart megismerni. Akadnak nekem is gondjaim a munkán kívül, de kizárt, hogy sajnáltassam magam. Nagyon szeretnék egy olyan helyen dolgozni, ahol érzem, hogy valóban megbecsülnek, fontos vagyok, és rendesen megfizetnek. Nem kell piedesztálra emelni engem, nem vágyom se hírnévre, se hatalomra. De olyan nagy dolog lenne, ha visszaköszönnél, amikor rád köszönök, Rita? Nem kell a jópofi, nem leszünk országos cimborák, valószínűleg soha nem fogom fésülgetni a hajadat, vagy lakkozni a körmödet, de basszus, mennyivel vagy jobb te nálam?”  Senki nem szólt. Senki. Megdermedt a levegő. „Felmondok. Végeztem.”

Hirtelen böködést éreztem a vállamon. Edit volt az:

– Veled meg mi van? Transzba estél, vagy mi? Főzz már egy kávét, én most nem érek rá!

– Ja, igen-igen, hogyne, cukor nélkül iszod, igaz?

Kata

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/rvvlada