–

A titkárnő-főnök szerelem valószínűleg egyidős a modern munkahelyek megjelenésével és a nők munkába állásával, és ahogy a fenti cím is mutatja, a show-biznisz is hozzátette a magáét, hogy még romanticizálja is. (A fenti dal szövegét a legendás G. Dénes György írta.) 

Szűcs János bankigazgató vett magának egy csodaszép autót, amit még el sem hozott a szalonból – az irodájából épp rálát, onnan nézegeti. Egyszer csak felbukkan mellette egy csinos fiatal lány, aki nem engedhetne meg magának ekkora luxust ugyan, de szeret eljátszani a gondolattal, hogy egy felső kategóriás autóval furikázik. Beül a vezetőülésre, fejét a támlának hajtja, hozzásimul a finom bőrhuzathoz, mint egy macska, úgy kacérkodik a lehajtható tetejű sportjárgánnyal. Szűcs azonnal kideríti, ki ő, így megtudja, hogy épp az ő cége alkalmazottja. Úgy dönt, meghódítja, mégpedig úgy, hogy előbb a szalon alkalmazottjának, majd az autó sofőrjének adja ki magát – nem amiatt aggódik ugyanis, hogy szabad-e a munkatársai között „vadászni” (eddig is nagy nőcsábász volt), csak azon, hogyan érje el, hogy a lány önmagáért szeresse, ne a pozíciójáért. Amikor aztán mindezt kivívja, na, vajon mit tesz? Hát, felemeli Kovács Vera fizetését! 

Ez persze csak egy tündérmese 1935-ből, amit Meseautó címmel mindannyian ismerünk – és mellesleg jól példázza, mi is a probléma. Az viszont már a 2019-es év valósága, hogy egy nagyvállalat amerikai vezérigazgatóját meneszthetik azért, mert szerelmi viszonyt ápol egy alkalmazottjával. Nem #metoo-ügyről beszélünk, szó sincs róla – valódi, kölcsönös szerelemről. De bizonyos helyeken ez sem megengedett, például az amerikai McDonald’snál, ahonnan az üzletileg egyébként sikeres Steve Easterbrooknak ezért kellett távoznia novemberben.

A munkahelyi policy ugyanis tilthatja, hogy (mégoly kölcsönös) viszonyba bonyolódjon valaki a cég másik alkalmazottjával, illetve a menedzseri szerződés is tartalmazhat ilyen passzust. 

A munkahelyek – különösen a multik – ugyanis meghatározhatják, és többnyire meg is határozzák, hogy elfogadhatónak tartják-e ezt, esetleg direkt támogatják, vagy éppen tiltják. Mindegyikre van példa. Magyar cégek esetében viszont még gyakran nem egyértelmű, csak a gyakorlat során alakul ki valamiféle kezelési mód, pedig a HR-esek tapasztalata szerint előbb-utóbb minden munkahelyen előfordul – legyen az akár egy egészen kis vállalkozás –, úgyhogy érdemes előre gondolkodni.

Ha beindul a kémia…

„Szerintem a szerelmi kapcsolatoknak nagyon nagy százaléka a munkahelyen jön létre, de különböztessünk meg két kategóriát: az egyik, amelyikből hosszú távú elköteleződés lesz, és a másik (ami még gyakoribb) a kavarás, a szerelmecskék. Utóbbi az ember életében szinte biztosan előfordul egyszer, de hogy minden munkahelyen van ilyen, az biztos – mondja Eszter, aki most épp otthon babázik, de előtte egy kétszáz fős magyar vállalat HR-vezetője volt. – HR-esként az utóbbi kategóriával igazából nincs dolgom, mert ezek vagy nem derülnek ki, vagy nem úgy, hogy ahhoz hivatalosan közünk lehetne.”

Persze eljutottak hozzá a pletykák, de mivel a cégnek nem volt erre kidolgozott etikai szabályzata, így ő sem tett semmit ellene. „Ezen a munkahelyen többnyire huszonévesek dolgoztak, így volt egy olyan érzése az embernek, mintha egy kicsit nagyobb gimis osztályba csöppent volna – durván működött a kémia. Mindig bekopogott a szobámba valaki azzal, hogy mi volt a legutóbbi bulin, vagy ki ment el kivel ebédelni.

Időnként felmerült bennem, hogy ez a lazaság nem feltétlenül segíti a professzionális működést, ugyanakkor hozzájárult a dolgozói élményhez, ezért is szerettek a munkatársak nálunk dolgozni.”

A kreatív szektor egyébként is egy sokkal lazább közeg, mint például a megrendelői oldal, a multik. Anikó viszont egy ilyen közegben csinált karriert HR-vezetőként már egészen fiatalon, a húszas éveiben, és mindjárt belülről is megtapasztalta a helyzet bonyolultságát, beleszeretett ugyanis a saját beosztottjába. „Háromnegyed évig tartott, amíg próbáltunk ellenállni a vonzalomnak, addig csak színházba, moziba, étterembe jártunk, és azt magyaráztuk egymásnak, hogy ez nem történhet meg.” Aztán egyszer csak nem bírták tovább, összejöttek, és az ezt követő egy évben titokban élték meg a szerelmüket, senki nem tudott róla a cégen belül. „Szörnyű volt az az egy év – idézi ma vissza. – A titkolózás rengeteg energiába kerül és elveszi a munkától a koncentrációt. Főnökként ráadásul folyton kompenzáltam: szigorúbb voltam a párommal – aki ma már a férjem –, mint az összes többi kollégával, ami szintén nem egészséges.”

A másik probléma, hogy a szexuális energiákat sem lehetett lefojtani.

„Azért az is eléggé elviszi a fókuszt, ha a kolléga a prezentáció alatt is azt figyeli, vajon kivillan-e a lila bugyi valamikor. Ez konkrétan megtörtént” – meséli ma már nevetve Anikó.

Ők végül egy év rejtőzködés után úgy döntöttek, hogy mindketten továbblépnek, és elhagyják a közös munkahelyet – ez szakmailag is indokolt lépés volt, így nem jártak rosszul. A búcsúbulin jelentették be a kollégáknak, hogy együtt vannak, akik nagyon meglepődtek. Anikó ma úgy látja, az ő példájuk kivételes, mert 1. mindkettejüket magas érzelmi intelligencia jellemzi, és jól tudták kezelni a helyzetet; 2. mert a munkájuk kapcsán mindig lelkiismeretesek voltak; és 3. mert tudták, hogy a helyzetet hosszú távon nem lehet fenntartani, tehát váltani fognak.

Szeretni is meg nem is

Ám egy amerikai cégnél eltöltött tizenegy éve alatt már sokféle – jó és rossz – példát is látott. „Volt egy olyan country menedzserünk, aki mindig összejött egy saleses kollégával, és ez nem tett jót a csapatának, mert ő például kivételezett a szerelmével. Végül mennie is kellett, csakhogy a helyére felvett következő country menedzser is a saját beosztottjába szeretett bele, aminek meg az lett a vége, hogy mindketten új állást kerestek.” Itt volt ugyan policy arra, hogy a közvetlen alá-fölé rendeltségi viszonyban álló kollégák nem léphetnek át egy határt, nem kezdhetnek afférba, a példa mégis azt mutatja, hogy megakadályozni nem lehetett. Legfeljebb rászorítani az érintetteket, hogy akkor adják fel a pozíciójukat – három hónap haladékot kaptak erre. 

Anikó szerint valamilyen módon mindenképp rosszul érinti a többi kollégát, ha egy csapaton belül szerelem szövődik.

„Vagy kivételez a főnök a szerelmével, vagy szigorúbb hozzá, és biztosan akad olyan kolléga is, aki féltékeny lesz”

– mondja.

„Ezenkívül gond, hogy otthon megbeszélik a munkahelyi ügyeiket, miáltal több információhoz jutnak, és együtt erősebben tudnak képviselni egy álláspontot. De ha máshol nem, stresszhelyzetben mindenképp kijön a különleges bánásmód.” 

A McDonald’s vezérigazgatójának ügyére reflektálva pedig hozzáteszi, hogy egy csúcsvezetőnek végképp nem lenne szabad összejönnie a beosztottjával, mert az ő esetében mindenképp sérül az egyenlő bánásmód elve. És mivel neki van nagyobb felelőssége a munkahelyi hierarchiában, így Anikó szerint jogos, ha ő felel az állásával a kapcsolatért. 

Menni vagy maradni

Eszter szerint ugyanakkor ez a mai munkaerőpiaci viszonyok között nem teljesen reális, és nem is mindig kivitelezhető. „Jogilag nem lehet valakit elküldeni egy cégtől azért, mert összejött vagy szakított valakivel. Ráadásul az elmúlt években úgy alakult a munkaerőpiaci helyzet, hogy lasszóval kell fogni a jó embereket, a jó vezetőket meg aztán végképp, és a cégek mindent megtesznek – sok pénzt is áldozva rá –, hogy megtartsák a munkatársaikat. Egy viszony miatt elküldeni valakit csak a legkritikusabb esetben fordul elő, inkább megpróbálják őket külön csapatba vagy külön divízióba helyezni, tehát a cégen belül keresni neki másik pozíciót.

Szerintem ez a leghumánusabb megoldás: bejelenteni a viszonyt, és utána együtt keresni rá megoldást a cégen belül.”

A bejelentési kötelezettség a legtöbb helyen érvényben van (a HR-en kell szólni), az egyenlő szinten létrejött szerelmek esetében is. Ezeket sok helyen – így például Anikó egykori munkahelyén is – elfogadják, sőt esetenként támogatják is. Van például olyan cég, ahol így csalogatják oda az új munkaerőt (hogy a pályázók itt megtalálhatják életük szerelmét is), vagy ha két kolléga frigyre lép, hozzájárulnak az esküvő költségeihez. „Sok házaspárral dolgoztunk együtt, és az teljesen jól működött” – mondja Anikó. 

A probléma inkább az, ha szétmennek. Eszter munkahelyén például azért kellett áthelyezni egy kollégát másik csapatba, mert a volt szerelmével (akivel közvetlenül együtt dolgozott) nem tudták jól kezelni a szakítást. Amikor már az ügyfél jelzi vissza, hogy feszültséget észlel, és ez a munka teljesítésére is hatással van, akkor már muszáj lépni. Miközben teljesen természetes, hogy egy szakítás után nehéz egymás közelségét elviselni.

„Munkahelyen már csak azért sem tanácsos kapcsolatot létesíteni, mert ha szakítasz, akkor a munkahellyel is szakítasz

– summázza Anikó. – Lehet, hogy csak némi időnek kellene eltelnie ahhoz, hogy a felek rendbe jöjjenek belőle és normalizálódjon a viszonyuk, de ezt egy munkahely nem tudja tolerálni. A gyászidőszakban mindenképp csökken a teljesítmény attól, hogy a két fél nap mint nap látja egymást.”

Eszter egyetért: „Az a tapasztalatom, hogy valaki mindenképpen a rövidebbet húzza egy ilyen helyzetben, mert ha szakítanak, akkor azért nem dolgozhatnak tovább egy helyen, ha meg együtt maradnak, akkor azért nem. Tehát ez egy nagyon gyakori, de igencsak rizikós vállalkozás – beleszeretni valakibe a munkahelyen. Ezért is próbálják a legtöbben addig titkolni, amíg csak lehet, mert úgy vannak vele, hogy ha mégsem maradnak együtt, akkor ne kelljen az egyiknek túl nagy áldozatot hoznia érte.”

Akasztják a hóhért

Persze ez mind igaz, csakhogy az életnek ennél jobb a humorérzéke: Anikóhoz hasonlóan végül Eszter is a munkahelyén találta meg a férjét, csak nem a beosztottja, hanem a főnöke személyében. És amikor a szerelem beütött, az objektív helyzetértékelése hirtelen csődöt mondott.

„Érdekes, hogy amikor rám került a sor ebben a témában, akkor valahogy teljesen naivan kezeltem – ahogy a párom, a cég egyik ügyvezető-tulajdonosa is. Azt gondoltuk, ezzel nem lesz semmi gond, mert ha másokról van szó, akkor persze problémás, de mi majd nagyon jól fogjuk kezelni, nem lesz kihatással a munkára. A férjem annyit tett, hogy leadott mint beosztottat egy másik vezetőnek, hogy onnantól neki riportoljak, és a kapcsolatunkat csak ezután jelentettük be a menedzsmentben. Még akkor is azt hittük, hogy így menni fog – de

ma már azt mondanám, az esetek kilencven százalékában nem reális, hogy ne érintse a rendes munkamenetet. Különösen, ha két vezető jön össze, mert túl nagy erőt képviselnek együtt.”

Egy idő után elindultak olyan hangok a szervezetből, hogy ez a viszony zavarja a kollégákat, nem mernek például Eszterre visszajelzést adni. Ezzel mindkettejük szakmai hitele lett a tét, és egyértelművé vált, hogy mivel a párja tulajdonos, neki kell lépnie. „Nagyon rosszul érintett a dolog, mert ezzel az eshetőséggel valahogy nem számoltam. Ma már én sem értem, hogyhogy nem… Nehezen fogadtam el, hogy ekkora árat kell fizetnem ezért a kapcsolatért.”

Természetesen a kapcsolatuk is megérezte a krízist. „Óhatatlanul volt bennem harag a férjemmel szemben, amiért én húztam a rövidebbet, és egyben egy kudarcot kellett megélnem. Úgy éreztem, végül »a főnök csaja« lettem, akinek ezért kell távoznia a cégtől. Amikor viszont átvészeltük ezt az időszakot, akkor megerősödött a kapcsolatunk tőle.”

És talán volt még egy pozitív hozadéka: Eszter profi lett ebben a témában. „Azóta sokan keresnek meg az ismeretségi körömből azzal, hogy mit tegyenek, ha összejöttek a főnökükkel, és én mindig azt tanácsolom, hogy találjanak ki egy stratégiát arra, hogyan alakuljon ezután a helyzetük. Ne várjanak megoldást a cégtől, hanem találják ki ők, mi lenne az ideális számukra. Kész tervvel kell érkezni a HR-hez, és akkor nem csúszik ki teljesen a kezükből a kontroll.”

De Anikó summázza talán a legjobban, nem is finomkodva: „Ha egy munkahelyi viszonyba belemész, akkor tudnod kell, hogy mindkettőtök segge remeg – mindkét állást kockáztatjátok.”

Gyárfás Dorka