-

Tegnap ki sem mozdultam a lakásból, és majdnem örökké tartott az eseménytelen vasárnap, így az időmből kitelt egy szóbeli panorámaképre az itteni létezésről. Az eddig felgyűlt inputok az alábbiak, nem teljesen részletgazdagon.

Kuala Lumpurban az őszt maximum a biológiai órád jelzi, hacsak nem vesztetted el azt is az időérzékeddel együtt. Bár az idő tagolásában segít a napi öt müezzin, ha akarod, ha nem. Lelkiismeretes muszlim építészek gondoskodtak arról, hogy a város minden pontján elérjen a hites ige. A dallamos prédikációk zsongítanak, ám a kiabálva térítős szeánszokból nem árad a felebaráti szeretet.

Valamint hajnali fél hatkor sem ez jut eszembe elsőként, depersze én gyaur kutya vagyok. És csak ideiglenes migráns, aki elveszem az itt élők munkáját. Amúgy valszleg ez volt az egyetlen várostervezési szempont, hogy mecset legyen lépten-nyomon, hangosbemondóval.

A városkép olyan, mint egy félbehagyott Monopoly-tábla, véletlenszerűen elhelyezett posztmodernnek szánt épületekkel, leplezni próbált panelfílinggel.

A galambszarral berácsozott erkélyeken ruhák száradnak – elég esélytelenül –, a penészes falakat koszos légkondik mintázzák. Trópusi égövben egyiket se nagyon lehet kikerülni.

A soksávos utak fáradhatatlan futószalagként viszik az autókat meg a lábujjas robogókat. Ha eltéveszted az irányt, kilométereket araszolhatsz a következő fordulási lehetőségig. Ha pedig gyalogolsz, akkor képzelj el egy szaunát néhány IFA kipufogójával. Ugyanezért nem is biciklizel. Csak a közlekedési rendőr integet a kereszteződésben, síppal (dobbal).

A forgalmasabb pontokon koldusok és mozgássérültek várnak a tömeg jóindulatára. Persze a 19 fokosra klimatizált plázák egyenruhás emberei kínosan ügyelnek arra, hogy a bejárat tízméteres körzetében ne dohányozzanak kéregessenek.

A sárszínű patakon tarka szemétszigetek, a parton a bangladesi vendégmunkások ökológiai kéz- és lábnyoma. Bár a szerencsésebbek a félkész parkolóházakban bandáznak.

Szóval ebben a közegben nyúlt a vasárnap minimum 48 órássá. Mára kicsit összetorlódtak az élmények. Mondja még valaki, hogy nincs egyensúly a világban...

Habib Indah Café

Ma máshol ebédeltem. A resztorán előtt erős naftalinszag. Talán a bordó plüss-székekből árad. Balra lógnak a szárnyasok, jobbra a rizses hordó után a kajás pult, a nem lógatható elemeknek. Self-service, úgyhogy merítesz magadnak a bödönből rizst, meg amit akarsz a virágmintás műanyag tányérra. Mondjuk, curry-s halat.

Evőeszközt találsz az asztalokon. Nem, nem az előző vendégekét, tisztákat. Szerencsére nem pálcikát, hanem kanál-villa kombót. Malájföldön csak az ultrafancy helyeken van kés.

Ha esetleg az aktuális kínálat nem kedvedre való, rendelhetsz is à la carte. Rizst. Valami mással. Meg persze innivalót. Jeges teát vagy vizet.

Indiai rézmetszetek a légyszaros falon. Ugyanitt ventilátorok pörgetik a zsíros koszt. A pulton 20-30 tojás kartonban, a 30+ fokban. Ugyanitt Milo* automata (az itteni indtant kakaó) műanyagpoharakkal. Van halványkék/zöld. Dobozos kólahűtő, tetején vezeték nélküli propeller-ventilátor. Plafonon a zsinóros párja, a két alubúra és az egy neoncső mellett bőszen pörög. A sarokban kézmosó tükörrel, és onnan nyílik a koedukált mosdó. Az ajtaja nem zár túl passzentosan.

A pultos lányok kendőben és byroni spleenben álldogálnak a katonás sorba rendezett Maggi-zacskók mögött.

Egy kedves – valszleg indiai – vendég jobb kézzel eszik. Ez az igazi kézművesség, asszem. Eszköztelenül lefejteni a csirkét a csontjáról. Tőlem balra hevenyészett raktár, éppen nem használatos, demégjóleszvmire elemekkel, úgymint: akvárium, üvegcsék, serpenyős mérleg, kisebb-nagyobb edények.

Miközben eszünk, a főpincér/tulaj felméri, ki mit választott, és előre szeletelt cetlikre felírja, mennyibe kerül. Úgy ránézésre. Gondolom, azonnal fejben számolja a vonatkozó áfát. De legalább a szervizdíjjal nem kell vacakolnia.

A lógatott szárnyasok mögött lévő pénztárnál fizetünk a tulaj anyukájának. Egész biztos, hogy nem veri a fogához a garast, mert nincs neki. A naftalinszag emlékezetes keretbe foglalja az ebédet, amit egyelőre túléltem.

Hogy ne csak a primer szükségletekre koncentráljak, ma kicsit művelődtem állattanból. Igaz, nem a nettó tudásszomj vezérelt, hanem a járdán nyelvét öltögetve sétáló, talán szalagos varánusz. Mondhatni, meglepett a látvány, noha gyorsan elzúztunk mellette a horpadt, kovászos uborka-szagú Proton Sagá-val.

Itthon aztán hamar kizártam a krokodilt meg a komodói sárkányt, mint potenciális hüllőt, de a többi varánusz életmódja sem csinált kedvet egy gyalogos találkozáshoz. Inkább nem gondolom tovább, mitől nőnek meg ekkorára a lakástól pár száz méterre.

Aztán pont kapóra jött a feketéllve fenyegető felhő, hogy elnapoljam az esedékes bevásárlásomat. Cserébe a vacsora szegényes, mint vache-qui-rit-ben a tehénbőgés. De legalább az esti müezzin vigasztal. Biztos megelégedésre ösztökél.

Czékman Kata

A képek a szerző fotói.