-

A lépcsőház nem csupán az emberszabásúak élőhelye, de más rendbeli földi megtestesüléseké is. Csótányt eddig csak ártalmatlanítva találtam, illetve feladva magukat: pihenkélve a kitin páncéljukon. Élő társaik élete pedig általában a nappalimban ér csúfos véget. Mesebeli lakótársam még a fürge gyík, ami tényleg szaporán szedi a lábait. Bámulatos, ahogy a plafonon, a falon és szinte bárhol megtapad. Főleg akkor bámultam egy nagyot, amikor beslisszolt az ajtó alatt. És feltehetően csak azért nem váltam Munch festői Sikolyává, mert még kora reggel volt, amikor összefutottunk, és nem az én ajtóm alatt surrant be. Ezért gyorsan „meg nem támadási szerződést" kötöttem a fajtájával, bár ez egyelőre afféle egyoldalú egyezmény. Minthogy hőszigetelés nem szükségeltetik, az ajtók bőven teret hagynak a légáramlatoknak, ízeltlábúaknak, hüllőknek – éljen a biodiverzitás! Csak légyszi, ne pont az én kecómban...

A lepkékkel is osztozni kell még a házon. Ámde nem a cuki csillámpillangók libbenek összecsilingelő szárnyakkal, hanem helyettük a Zampa, a laoszi barna lepke telepszik gyakran az ajtómra, az ajtóm mellé/elé kívülről. Ezért a reggeli távozásaim – csatakiáltást mellőzve – olyan Zrínyisek. Gombostű híján ádáz pillantásommal űzöm el a lesben álló gigamolyokat.

Zampáék sokan vannak, és a magaslati levegőt is jól bírják: a 37. emeletre simán felzúgnak a madárméretükkel. A kevésbé szerencsésen tájékozódó példányok az ablakon kívül billegetik szárnyaikat a fényre bocsátás hő reményében.

Nagyjából négy évvel ezelőtt özönlötték el malájföldet, és a brit tudósok azóta sem találják a magyarázatát a hirtelen inváziónak. Nekem viszont van egy elméletem arra, hogy valójában miként kerülnek a lépcsőházba. Rendszeresen öblös – nem kizárólag, de feltehetően kifejlett kínai – böfögések visszhangoznak a közlekedőben. Meggyőződésem, hogy Zampáék ezekkel együtt kelnek életre. Rögtön tíz-tizenhat centis méretben, a böfögés átmérőjétől függően. Ezt az elméletemet alátámasztja az a mondás is, hogy valakinek pillangók verdesnek a gyomrában. Az ázsiai lepkéket meg nem lehet csak úgy szerelemből vagy izgalomból fogva tartani a köldökcsakrában. Zampáék utat törnek maguknak, és a felszínre buggyannak egy-egy megérett böfögésből.

Most már csak azt kéne kideríteni, hogy mit esznek. Ha ezek a lepkék ruhán élnek, semmiképp nem szabadulhatnék, mert egy nap alatt fölzabálnák a gardróbomat. Az lesz a mázli, ha a liftig nem eszik le rólam a toalettemet. Ha viszont kajamolyok, akkor az amúgy is csekély élelmiszer-tartalékaim vannak veszélyben.

Holnap kirakok nekik egy szendót meg egy réklit. Lehetőleg jó messze az ajtómtól.

Czékman Kata

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: flickr/