-

Mindig is gondban voltam az anyák napjával, ugyanúgy, ahogy a nőnappal vagy a Valentin-nappal. Az édesanyákat az év 365 napján tisztelni, szeretni kell(ene), akkor miért is ragadunk ki egyetlen napot az évből, miért aznap hangsúlyozunk olyan dolgokat, amelyeket egész évben bármikor megtehetnénk...

Az idei anyák napjára már máshogy készültem, életemben először én is édesanyaként. Aztán az élet máshogyan rendezte, mert az évek óta várt kislányunk sajnos csak 19 hetet tölthetett velünk. Amikor ezeket a sorokat írom, néhány ultrahangfelvételt és rengeteg nagy-nagy szeretettel és reménnyel kísért pillanatot őrzünk már csak róla.

A többi valami folyékony halmazállapotú szomorúság, amiből úgy érzem, néha csupán az orrom hegye látszik ki, éppen csak annyira, hogy levegőt tudjak venni.

A történet mégis elválaszthatatlanul kapcsolódik az idei anyák napjához,

de rendhagyó módon ez az ünnep nekem életemben először ugyanúgy szól az apukámról is , mint az édesanyámról. Az utóbbi hetekben soha nem tapasztalt módon volt lehetőségem megélni, mennyire képes összezárni a család egy ilyen tragédiában, és hogy ezen belül mit is jelent a szülői szeretet.

Mindketten próbálják egy kicsit bagatellizálni a dolgok jelentőségét, ha éppen megpróbálok nekik megköszönni valamit. Anyukám nem mozdult mellőlem a kórházban. Apukám, aki vállalta, hogy a kórház után napközben „bébiszittel" engem, miközben a férjem dolgozik, hogy ne legyek egyedül, heteken keresztül pontosan azt tette, amire egy gyerekét gyászoló, zokogó nőnek szüksége van. Csendben ült és végighallgatott, pontosan megértve, hogy a gyászt nem lehet siettetni. Anyukámat bármikor felhívhatom, és bármekkora terhet pakolhatok rá, bármilyen gondolatot, a gyász bármelyik tankönyvi fázisából (tagadás, düh, harag, kétségbeesés, önvád vagy akármi más). Pontosan érzi, mikor van az, amikor autóba kell ülnie és át kell jönnie hozzánk, mert a telefonos segítség az adott helyzetben kevés, és már a férjem segítségét sem érzem abban a percben elégnek, pedig ő is fantasztikus. Nélküle képtelen lennék ezen keresztülmenni.

Az egyik legsúlyosabb terhet ők hárman vették le a vállamról. Az egész jövőnket meghatározó kérdés volt, hogy örökletes-e a kislányunk betegsége, ami ahhoz vezetett, hogy végül elveszítettük őt. Ahhoz, hogy megtudjuk a választ, „csak" egy kórházi telefonszámot kellett felhívni. A férjem vállalta, hogy intézi a telefont, de nem érte el a kórházat, aztán elragadta egy kikerülhetetlen munkahelyi határidőroham. Azzal nyugtatott, hogy egy óra múlva újra megpróbálja. Én akkor már nagyon sírtam a szüleim kanapéján két takaróba csomagolva. Anyukám fogta a kezemet, apukám vett egy nagy levegőt, elkérte a kórházi telefonszámot, és félrevonult, majd telefonálni kezdett a nőgyógyászati klinikára... Három perc múlva jött vissza a hírrel: a baba betegsége nem örökletes... A felfoghatatlan, mély gyász folytatódik, de visszakaptuk a reményt, hogy a kislányunknak, aki egy másik dimenzióban mindig az örökké szeretett első gyerekünk marad, egészséges testvére születhet.

Az idei anyák napja nekem arról szól, hogy fizikailag elveszítettem az első gyermekemet, de most először látom életemben igazán, mennyire fantasztikusak a szüleim. Még csak nem is hétköznapi hősöknek érzem őket, szerintem messze túlszárnyalnak mindent, ami hétköznapi.

Soha nem fogom tudni nekik megköszönni annyira, amennyire szeretném, amit értem tettek és tesznek folyamatosan, de abban biztos vagyok, hogy azt már megtanultam tőlük, milyen szülő szeretnék majd lenni, ha egyszer nekünk is megadatik ez a szerep. Addig is az anyukám és az apukám személyében két csodálatos nagyszülőjelölt reménykedik és biztat, hogy igen, higgyem el, megadatik. Én pedig csodálkozva vettem észre, hogy a nagyon fájó veszteség ellenére mégis meg tudom ünnepelni az idei anyák napját.

Judit