Első felvonás

Nem értem, hogyan múlnak egymás után a percek, órák és napok. Ez a harmadik azóta. Azóta hogy....

Szégyellem bevallani. Régen a nők a férjük inggallérján keresték az idegen rúzsfoltot, a „másik” parfümjét. Cetliket kutattak a nadrágzsebekben, várták hogy leleplezhessék a csalást. (Vagy épp nem tették, mert elég bölcsek voltak hozzá...)

De változott ez is, okosodtunk: kék és rózsaszín (és ki tudja még milyen színű) csetablakokat vizslatunk, szaglászunk a nyomok után, melyek talán nem is léteznek. Vagy de, mert az a bizonyos hetedik érzék megnyomja az agyadban azt a bizonyos gombot, ami aztán beindítja azt a bizonyos gépezetet... és nincs megállás. Addig mész, amíg nem találsz valami kapaszkodót. És ha találsz, hát azt kívánod: bár maradtál volna nyugton.

Én nem maradtam. Mentem az orrom után, ami szagot fogott. Most aztán veregethetem a vállam: szép volt, kislány, ráéreztél!

Végigolvastam az azóta már semmivé lett beszélgetést a rózsaszínű csetablakban. Koncentráltam (most sem tudom, hogy voltam rá képes), hogy ne ejtsem le a telefont, azt nehéz lett volna megmagyarázni az éppen fürdő Ő-nek. Nem ejtettem le, hanem visszatettem (milliméter pontosan) a helyére, és rohantam le a lépcsőn, úgy ahogy voltam, mint Éva a bűnbeesés előtt. Ahogy ő, én is magamra kaptam valamit (nekem egy száradó törülköző jutott). Ordítottam volna bele az éjszakába, helyette a törölközőbe temettem az arcomat. Fájdalomtól eltorzult arccal bőgtem. Lüktettek az erotikával átitatott mondatok a fejemben, amelyek nem nekem szóltak. Egymás után, mind. Szerettem volna azt hinni, hogy amit olvastam, nem igaz. Ez nem az ő telefonja, nem az ő exe... és én sem én vagyok.

Fel és alá mászkáltam életünk apránként felépített színtereiben, megsemmisülve. Tudtam, vissza kell mennem, úgy kell tennem, mint akármelyik másik estén. Nagy levegőt vettem. És én is elkezdtem hazudni. Hogy miért voltam kinn. Hogy alszom, hogy felkelek, hogy fáradt vagyok, hogy sosem volt még ilyen jó, hogy előttünk a jövő. Hazudom a poénokat, a kacérságot és a szerelmet. Ahogy hazudja (hazudja?) ő is.

Játszom azóta is, hogy élek, harmadik napja.

Második felvonás

Bosszút esküdtem, de csak a kétség és a gyanakvás maradt. Árnyékként követem, keresem a pillanatot, mikor ellenőrizhetem, és közben remegő kézzel nyúlok a telefonja után. Már nem is tudom, mit várok.

Szeretném, ha tévednék, de az igazságot is szeretném az arcába vágni az igazat. A legjobban azt szeretném, ha tudnám, hogy miért tette ezt?! Annyiszor végigjátszottam már magamban: mit rontottam el, mit kellett volna másképp csinálnom?

Elfáradtam. Pedig úgy szeretett ezekben a napokban, ahogy a kapcsolatunk elején, hónapok óta epekedtem ezért, és mégsem tudtam örülni neki. Nem hagyott nyugton a gondolat: hogy talán nem nekem szól ez a szenvedély. Hát nem látta rajtam, hogy jó szerető, remek háziasszony, a legjobb barát voltam (és vagyok)?

Próbáltam kiugrasztani a nyulat a bokorból, de ismerem őt, tudom, okosabb ennél. Mégis szerettem volna, ha gyötri a bűntudat, ha érezné tettének a súlyát, azt, hogy kijátszott.

Már nem keresem magamban a hibát. Nézem őt, ahogy alszik mellettem. És arra gondolok, hogy még csak nem is sejti: tudom, mi történt. Szörnyen okosnak hiszi magát. Ő meg talán arra gondol, hogy ezt megúsztam. De valójában nem tudhatom, mert nem kérdezem. Mélyen eltemetem magamban, minden nap egy marék földet szórok rá, hátha egyszer csak eltűnik...

El akarom felejteni ezt az egészet, hinni hogy jók vagyunk együtt, hogy van jövőnk, hogy egyszer majd elmeséli, mi játszódott le benne, és megtudom, mi siklott félre kettőnk közt. Bíznom kell benne, magamban, kettőnkben.

Azt hittem, ahogy öregszem, az életem biztos mederbe kerül. Nem lesznek játszmák, nem kell taktikázni, okoskodni, csak szeretni kell, alázattal, bizalommal, tisztán. Tévedtem. Kemény lecke volt magamról, kettőnkről. Megtanultam.

Jöhet a következő!

Fruzsi

A fotó illusztráció, nem a szerzőt ábrázolja.