„A gyűlölet csak egy lehetőség a sok közül!” – ezt gondolja róla a pszichológus

–

Szabó Anna Eszter/WMN: Egy amerikai kolumnista, humorista előadó, Robert Benchley mondja, hogy kétféle ember létezik: „aki szerint kétféle ember létezik, és aki szerint nem”. Mi a kettejük közti különbség? Lehetséges, hogy a gyűlöletre, a gyűlölködésre való hajlam?

Kazimir Ágnes: Érdemes megpróbálni definiálni a gyűlölet fogalmát. Megmondom őszintén, hogy számomra már ez se könnyű érzés. Ha szárazon, lecsupaszítva, szótári értelmezés szerint nézzük, a gyűlölet egy rövid, de akár tartós idejű, intenzív érzelmi állapot, amelynek tárgya lehet egy személy, emberek csoportja, állat, vagy tárgy, esetleg elvont fogalom. Lényege a gyűlölet tárgyának teljes elutasítása, utálata, teljes megsemmisítésének nagyfokú vágya. Átható és érezhető, de szinte soha nem jó szagú, és ritkán szép.

Mert aki gyűlöl, az izzad, habzik a szája, arca eltorzul, tudata beszűkül, gesztikuláló keze gyakran szorul ökölbe, fel-le mutogat, csapkod, a szeme kidülled, nyála fröcsög, haja csapzott, hónalja, teste izzadsága átüt a ruháján. Gyűlölet szempontjából tehát egyféle ember van.

Sz. A. E./WMN: Olyan, mintha a gyűlölet egy lappangó vírus lenne, aminek elég egy hideg fuvallat, és már be is lobban.

K. Á.: A gyűlölet a látszat ellenére nem a mindennapok része. A gyűlölet valóban lappang, olyan, mint egy lehetőség. Egy opció, ami mindig rendelkezésre áll. De kizárólag akkor kezd izzani, ha valaki fújja a parazsat. Jobb helyeken már az oviban tanítják a kedvesség és a szeretet gesztusait, szavait. A konfliktusok megbeszélését, a humort és a bocsánatot, vagy a személyes határok tiszteletét. Felmerülhet a kérdés, hogy ez nálunk vajon miért nincs így. Hát, ahhoz legalább egy olyan generációnak fel kellett volna már nőnie, aminek ezek a fogalmak ténylegesen jelentenek is valamit. Aki mindezt hivatott lenne tanítani, leginkább maga sem tudja, vagy ami szomorúbb, nem is érti, miért fontos.

Sz. A. E./WMN: Egyébként mikor kezdünk el gyűlölni? Egy gyerek képes ténylegesen gyűlölni? Mondani mondja, azt tudjuk, de tényleg AZT érzi?

K. Á.: A gyerek mindenre képes. Mindent felszív, utánoz, megtanul. Amikor a bölcsis megharapja az egyik társát, vagy lehúzza a nadrágját, hogy megmutassa a fütyijét, azonnal a reflexek indulnak be. Fegyelmezés, pánik, káosz, és legritkábban jut eszébe a felnőtteknek, hogy vajon milyen mintákat lát otthon a gyerek. Azonnal a dühreakciókkal találkoznak a gyerekek, mindazzal a gyűlölködő, tehetetlenül csapkodó gesztussal, ami pusztán annak szól, ha egy gyerek nem felel meg az elvárásoknak. Gesztusok szintjén is nagyon hamar elsajátítják a gyerekek a gyűlölet nyelvét, de ők maguk is képesek érezni, például veszélyeztetett, kiszolgáltatott helyzetekben. Más kérdés, hogy gyűlölni felnőttként is megterhelő, egy gyerekben sokkal mélyebb nyomokat, sebeket tud hagyni.

Sz. A. E./WMN: Ha a gyűlölet tanulható, akkor az is, hogy hogyan kell tőle megszabadulni? Lehet egyáltalán megszabadulni tőle?

K. Á.: Lehetne. Ha a születéstől kezdve olyan lenne a privát és a társadalmi közeg, a baba fészke, ahova védtelenül pottyantja a gólya, ami szeretetteljes. Ami képes elfogadni, megérteni, konfliktust kezelni, ahol a médiából más ömlik, nem az uszítás, ahol a mesefilmek közé nincs bevágva a háború rettenete, ahol az erkölcsi normák átláthatók és érdemes is követni, mert jólétet, életperspektívát és személyes és társas biztonságot is eredményeznek. Ez itthon most nincs. Annak meg nincs realitása, hogy az ember létrehoz egy gyűlöletmentes buborékot, mintha azzal ki lehetne védeni mindazt, ami körülöttünk van. Azzal csak a pofára esés esélye nő.

Sz. A. E./WMN: Igen a közösségi médiában meg végképp könnyű buborékot létrehozni, hiszen javarészt azt látjuk, amit szeretnénk. És amikor a realitás arcon csap, és kiderül, hogy a világ nem egyenlő a buborékkal, az iszonyúan tud fájni.

K. Á.: Pláne, ha például állami szinten a gyűlöletkeltés olyan alapvető eszköz a hatalom megtartására és a közhangulat befolyásolására, mint nálunk. Ez már egy jól bevált modell, pláne ilyen időkben.

Nem először látjuk, hogy válságokkal terhelt időkben a hatalom egyre csak hergel és arra játszik, hogy irányítható, tudatlan, kiszolgáltatott, kulturálatlan és kilátástalanságban vegetáló embereket irányíthasson. Márpedig őket a legkönnyebb gyűlöletkeltéssel manipulálni.

És ennek tényleg világokat megmozgató ereje lehet, míg a buborékok előbb-utóbb szétpattannak.

Sz. A. E./WMN: Jó, de valaminek csak kell lennie, ami letérítheti az embert erről a pályáról…

K. Á.: Én dolgozom a pszichodráma terápiás módszerével is, ahol létezik szerepcsere. Az a pont, ahol a résztvevők beleélhetik magukat, oda-vissza, abba a helyzetbe, amiben a szenvedő vagy a szenvedést okozó van. Hatalmas, sorsfordító katarzisokat eredményezhet ez, számtalan példát látunk erre. Működik! Persze a hétköznapi életben erre nem igazán adódik lehetőség. De tény, hogy a nézőpontcsere, vagy az empátia felébredése kulcsfontosságú lenne.

Sz. A. E./WMN: Szerinted mi a legjobb reakció a gyűlöletre?

K. Á.: Nincs rá receptem. És nagyban függ attól, hogy honnan, kitől érkezik a gyűlölethullám. Gyerekeknél egyszerűbb a helyzet, számukra a figyelem, a törődés, megértés mindent visz. De a gyűlölet gyökere annyiféle lehet! Más oltja ki a frusztrációból, szeretetlenségből fakadó gyűlöletet és más azt, ami félelemből fakad. 

Sz. A. E./WMN: És mi van az öngyűlölettel? Az igazi gyűlölet? Vagy összekeverjük valami mással?

K. Á.: Az öngyűlölet az önmagunkra adott érzelmi reakció, amellyel elveszünk magunktól minden reményt, hitet, bizalmat. Olyan, mintha egy láthatatlan pecsétet nyomnánk a homlokunkra, amely azt az ítéletet hordozza magában, hogy alapvetően értéktelenek és elfogadhatatlanok vagyunk. Ennek gyökere mély és fájó. Akit nem szeretnek (jól), az elhiszi, hogy szerethetetlen, végül pedig minden tettével ezt igazolja vissza. Ahol nincs szeretet, ott könnyebben él meg a gyűlölet. Szóval, aki nem ismeri, szereti, vagy legalább tiszteli önmagát úgy, ahogy van, az tényleg őszintén képes lehet gyűlölettel gondolni saját magára. 

Sz. A. E./WMN: Mi van akkor, ha szükségünk van a gyűlöletre? Minden sötét felhőjével és súlyos következményeivel együtt… Hisz egyidős az emberiséggel.

K. Á.: Attól még, hogy mindig is volt, nem biztos, hogy szükségünk is van rá.

A gyűlölet csak egy lehetőség a sok közül.

És egyelőre semmi sem utal arra, hogy ne lehetnénk meg vígan nélküle. Gyűlölni mindenkinek rossz. Kizárólag az profitál belőle, aki képes kijátszani… De a gyűlöletre épített várak ritkán maradandók.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / VectorStory

Kazimir Ágnes, Szabó Anna Eszter