A magasságokban és a mélységekben is nehezen látjuk az embert – Jennifer Aniston történetéről

–

Egy évtizeddel később ugyanezek a kérdések kerültek elő Aniston és második férje, Justin Theroux kapcsán. Mentek a találgatások, terhes-e már Aniston (néha ki is kiáltották várandósnak), a paparazzik mindenhová követték a házaspárt. Erről ő maga írt 2016-ban a Huffington Poston: „Nap mint nap tucatnyi agresszív fotós zaklat minket, akik az otthonunk előtt állnak, és megdöbbentő erőfeszítéseket tesznek, hogy bármilyen fényképet készítsenek rólunk még akkor is, ha ezzel minket, vagy a közelünkben tartózkodó szerencsétlen gyalogosokat veszélyeztetik.” 

Jennifer Aniston 30-as, 40-es évei részben azzal teltek, hogy egy közkeletű narratíva kellős közepén találta magát. Ez a narratíva arról szólt, mit kezd a társadalom a sikeres és gyermektelen nőkkel, főleg azokkal, akik heterók, és még férjük is van. 

A női létezéshez annyira erősen kötődik az anyaság a hagyományos nemiszerep-elvárásokban, hogy annak, aki a menopauzáig nem tud egyetlen gyereket sem felmutatni, sokak szerint nem is lehet teljes az élete. Mindegy, mit ért el egyébként, mindegy, milyen sajátosságai, vágyai, tervei, félelmei vannak. 

„A gyermektelen nő” egyszerre szánalmas és ijesztő a társadalom szemében. Ha egy nő értékét a szépsége mellett elsősorban a családi státusza, a kapcsolatai, az általa kifejtett gondoskodás mértéke adja, akkor az a nő, akinek nincs gyereke, bizony kudarcot vallott: nem talált párt, vagy nem tudott megfoganni, tehát alacsonyabb rendű, mint mások, vagy egyenesen selejtes. Nem kellett senkinek, vénlány maradt, nincs helye a publikus szférában. Otthon azért megtűrjük, ha elvégzi a házimunkát és vigyáz a család gyerekeire. 

De a gyermektelen nőtől félni is kell, mert van benne valami mélyen rendszerellenes: előfordulhat, hogy gondol egy nagyot, és (a Nagoski-nővérek szavaival élve) nem „emberi adakozó” lesz, aki idejét, figyelmét, szeretetét és testét készségesen mások rendelkezésére bocsátja, hanem „emberi lény”, akinek pusztán az az erkölcsi kötelessége, hogy a saját emberségét megélje. 

De hát ezt mégsem teheti, senki nem lóghat ki a sorból! Ha egy nőnek nem lesz vagy nem lehet gyereke, jobban teszi, ha legalább olyan szakmát választ – mit szakmát? hivatást! –, amelyen keresztül egész életében másokról gondoskodhat éhbérért. Legyen tanár, ápoló vagy szociális munkás! De ha nem is lép ilyen pályára, azért az idős szülőket, a fogyatékossággal élő rokonokat csak neki kéne ellátni! Ha ezt teszi, akkor talán megbocsátunk neki. De ha nem így jár el? 

Akkor önzőnek, hidegnek, törtetőnek tartjuk, olyan valakinek látjuk, aki nem is nő, sőt, nem is ember, inkább gép. Dehumanizáljuk. Azt hiszem, ez az egyik kulcskifejezés Aniston története kapcsán.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Jennifer Aniston (@jenniferaniston) által megosztott bejegyzés

Az Allure magazinnak adott friss interjújában ugyanis elmondta, nagyon nehéz éveken van túl, keresztülment mesterséges megtermékenyítésen, kínai teát ivott, mindent megpróbált, amit el lehet képzelni, mégsem fogant meg. Éveken keresztül védte ezt a történetet a nyilvánosságra kerüléstől, mert így is olyan kevés volt, amit meg tudott tartani saját magának. Ráadásul a lombikozás rendkívül nehéz testi-lelki folyamat, ami kapcsán jelentős extra nyomást jelentett volna, ha emberek, köztük vadidegenek, milliók tudnak róla. A titoktartás teljesen érthető, közben viszont égbekiáltó hazugságok kezdtek terjedni a színészről. Aniston így fogalmazott az Allure-nek: „Nem vagyok annyira emberfeletti, hogy ne jutott volna el hozzám [ez az egész], és ne sebzett volna meg”. 

A dehumanizáció egy olyan folyamat, amelynek során egy személytől vagy egy embercsoporttól megtagadják az emberséget, az emberi tulajdonságokat. Az illető, aki ennek az elszenvedője, többé nem érzelmekkel, reményekkel, aggodalmakkal rendelkező személy lesz, hanem állat, gép, vagy – mint ebben az esetben –, valamiféle furcsa „isten”. Egy világsztár, akit elképesztő magasságokba helyezünk, akitől, ha időnként mégis megjelenik köztünk, azonnal sikítófrászt kapunk, és el sem hisszük, hogy megérinthetjük, akiről azt gondoljuk, gátlástalanul ki lehet beszélni, mert úgysem jut el hozzá a szavunk. A híresség különös szerzet, főleg, ha színész is: alig tudjuk megkülönböztetni a szerepeitől, ő nekünk Rachel, egy emlék, egy fantázia, amit felépítettünk róla. Egy brand, egy szimbólum, egy korszak… – minden, csak nem ember. 

A dehumanizáció az emberi élet magasságaiban és mélységeiben egyaránt megfigyelhető. Nemcsak a sztárokat nem tekintjük embernek, de gyakran a szegénységgel küzdőket vagy a hajléktalanokat sem.

A kirekesztés persze lehet szándékos is, vagy gyűlöletkeltő propaganda része. Ez történik, amikor üldöznek, nyomorba taszítanak, illetve nélkülözésben tartanak különböző csoportokat (a történelem folyamán például zsidókat, romákat, menekülteket), akik emiatt tisztálkodni, étkezni, ruházkodni is alig tudnak, majd azt mondják rájuk, milyen mocskosak, büdösek, lógnak a rongyaik, minden falatra rávetik magukat, semmi méltóság nincs bennük. Nem is emberek, hanem patkányok, élősködők, civilizálatlan állatok, akiktől undorodunk, akik megérdemlik a sorsukat, és azt, hogy úgy bánjunk velük, ahogy. Akárhogy.  

Az áldozathibáztatás amúgy is csábító gondolatkör, mivel szeretnénk hinni abban, hogy a világ igazságos hely, ahol a jó emberekkel jó dolgok történnek, rossz dolgok pedig csak a rossz emberekkel történhetnek meg. Most viszont eljött az a helyzet, hogy többé-kevésbé mindannyiunkkal rossz dolgok fognak történni – infláció, rezsiszámlák, klímakatasztrófa –, persze egyáltalán nem mindegy, kivel milyen mértékben, kinek milyen tartalékai, erőforrásai vannak. Arra mindenesetre számítani lehet, hogy rengetegen kerülnek majd nehéz anyagi helyzetbe, különösen azok közül, akik eddig is a társadalom peremén éltek. 

A múlt héten jöttem haza az irodából, szokásos útvonal, és csak a munkahelyemtől az otthonomig, négy ember szólított meg, hogy pénzre lenne szüksége – egészen felkavaró volt. 

A válság a közeljövőben csak mélyülni fog, ezzel együtt pedig várhatóan a társadalmi feszültségek is fokozódnak majd (már most, az elmúlt hetekben többször buziztak le az utcán, mint általában szoktak). Nem lehet eléggé hangsúlyozni, ilyen körülmények között mennyire fontos, hogy továbbra is emberként kezeljük egymást, hogy szolidárisak, együttérzők, békések maradjunk.   

Akkor is, ha a közösségi média és az internet sajnos szintén ideális terepe a dehumanizációnak. Lehet viszonylag arctalanul és névtelenül kommentelni, fröcsögni, hőbörögni. Nem is kell elolvasni az adott tartalmat, elég elcsípni belőle pár szót, vagy ránézni a képre, és már lehet is ventilálni a felgyülemlett indulatokat. 

Manapság még inkább egymás projekciós felületei vagyunk, ráadásul úgy mondunk véleményt a másik testéről, hogy az a test nincs is élőben jelen: nem látjuk, ahogy megrázkódik, megfeszül vagy könnyezni kezd. 

Különböző honlapokon beszélnek ki sztárokat, mintha az érintett nem láthatná, miket hordanak össze róla. Kicsit olyan ez, mint amikor ülsz a vonaton, és mivel közvetlenül előtted-melletted nem ül senki, fennhangon osztod meg életed legintimebb részleteit. De attól még hallanak! Ha írásban kommunikálsz nyilvános felületeken, azt bárki, az érintett is elolvashatja. Ne mondj semmi olyat, amit nem mondanál el neki is szemtől szembe. 

Jó, de hát nem kell egy közszereplőnek többet tűrnie? Ha a testét használja a munkájához, nem kéne azt is elviselnie, ha véleményt formálnak vagy találgatnak róla? A helyzet a következő: az, hogy valaki modellkedik, vagy közzétesz magáról képeket, nem jelenti azt, hogy bárki lefotózhatja. A beleegyezés nem így működik. Attól még, hogy szoktál szexelni, nem erőszakolhatnak meg, ahogy a házadba se törhetnek be, mert néha vendégeket hívsz. 

A színész, a sportoló, a híresség teste nem köztulajdon, a méhe nem használati tárgy, amelyben mindannyian turkálhatunk. 

A művészek, sportolók létezéséhez persze hozzátartozik, hogy néha a testükkel érnek el hatást, azzal nyűgöznek le, vagy szórakoztatnak minket, de ez csak azokra a kontextusokra érvényes, amelyekben ezt ők akarják. Ebben is vannak határok. 

Végül lehetne a média felelősségéről beszélni. Arról, hogyan válhatott ekkora üzletté Aniston gyermektelensége. Vagy – hogy egy magyar példát említsek – arról, miért lehet Nagy Ő az az Árpa Attila, aki saját bevallása szerint is „narcisztikus szociopata”. Milyen üzenete van annak, hogy tizenvalahány nő több héten keresztül az ő kegyeiért versenyez főműsoridőben az egyik legnagyobb hazai kereskedelmi csatornán? Míg egyes műsorok, médiatartalmak eltúlozva visszatükrözik a társadalom olykor tényleg siralmas állapotát, sajnos egyszersmind be is betonozzák, meg is erősítik a jelenlegi viszonyokat. És akkor itt jön a régről ismert kínálat-kereslet-vita, vagyis a „mi csak azt adjuk, amire igény van” kezdetű hárítás, miközben a kínálat maga is alakítja a közízlést (elbutít, nem fejleszt).   

De őszintén, én nem várom, hogy a változás fentről fog elindulni ebben a kérdésben egy kapitalista társadalomban. Nem is számítok hirtelen pálfordulásra, ám az jó lenne, ha a nézők-olvasók körében, azaz bennünk – mindannyiunkban – növekedne a tudatosság. Ha képesek lennénk egyre többen nemet mondani azokra a tartalmakra, amelyek tárgyiasítanak embereket, káros sztereotípiákat sulykolnak, vagy a tanulatlanságon, a fogyatékosságon, a szegénységen gúnyolódnak. És akkor ezek a műsorok, újságok, orgánumok egyre inkább megszűnnének, mert senki sem fizetne értük (reméljük, egy szép napon az állam sem fog a mi adónkból).

Kiemelt kép: Getty Images/Axelle/Bauer-Griffin/FilmMagic

Milanovich Domi