Nőnek lenni a magyar munkaerőpiacon? Hozzávetőleg 130 ezer forint mínusz havonta!

–

Megjelent az Európai Unió Statisztikai Hivatalának friss kimutatása az átlagfizetésekről, eszerint Magyarországon közel 18 százalékkal kevesebbet keresnek a nők, mint a férfiak. A KSH 2021-ben 16,2 százalékos, 2020-ban 15,9 százalékos rést mért az öt, tíz vagy annál több főt foglalkoztató vállalkozások esetében: ez alapján az elmúlt években folyamatosan növekszik a bérszakadék Magyarországon. 2023-mas adatok szerint a szellemi munkát végzőknél harminc százalékkal keres kevesebbet egy nő, mint egy férfi. 

A most publikált érték 17,5 százalék, ami egyben az egyik legmagasabb az uniós tagállami listán. A tavalyi bérszakadékot mérő európai mutató százpontos rendszerében Magyarország hátulról a harmadik helyen végzett a politikai, gazdasági és társadalmi szférában, összpontszámban csak Szlovákiát és Bulgáriát előzzük meg.

A bérdiszkrimináció bármilyen formája egyébként jogsértésnek számít az Európai Unióban, de a jelenség túl összetett ahhoz, hogy érdemben szankcionálni lehessen. Hogy miből tevődik össze a statisztikákban szereplő havi 130 ezer forintos mínusz, azt Csernus Fanni, az Amnesty Magyarország nemek közötti egyenlőség szakértője segít elmagyarázni.

Nálatok ki szervezi a búcsúbulit? 

A bérszakadék problémája bőven túlmutat az „egyenlő munkáért egyenlő fizetést” követelésen. Először is fontos különbséget tenni a bérszakadék és a bérdiszkrimináció között: utóbbiról akkor beszélhetünk, ha azonos pozícióban is alacsonyabb béreket kapnak a nők, ami egyáltalán nem ritka jelenség, ellenben hivatalosan az egyenlő bánásmód követelményébe ütközik. „A különbségtétel sokszor nagyon finom eszközökben jelenik meg, például a fizetésen felüli juttatások, túlórák, külsős projektek tekintetében, amiktől a nők – mivel a fizetetlen otthoni és gyerekgondozási feladatok is nagyrészt őket terhelik – egyszerűen elesnek” – magyarázza a szakértő. 

A kimutatások szerint a nők erősen felülreprezentáltak a társadalom működése szempontjából alapvető fontosságú, de méltatlanul alulfizetett területeken, legyen szó egészségügyről, oktatásról vagy a szociális szektorról. Csernus szerint az itt dolgozók körülbelül 80 százaléka nő (ez az úgynevezett „horizontális szakmai szegregáció”), de a különbség vertikális irányban is megjelenik: a nők sokkal nehezebben érnek el vezető pozíciókat, mint a férfiak, még azokon a területeken is, ahol nagyobb arányban dolgoznak – ez az üveglift jelenség. Ebben szinte példátlanul alacsony értéket tudunk felmutatni a Nemek Közötti Egyenlőség Európai Intézetének tavalyi adatai alapján – a negyedik Orbán-kormányban épp több a János (vagy a bármilyen nevű férfi), mint a nő. 

A nemi sztereotípiák még mindig mélyen gyökereznek a magyar társadalomban, és ez beszivárog a munkahelyekre is: Csernus szerint

elég megnézni, hogy ki az, aki jegyzetet készít a meetingen, ki főzi a kávét, ki szervezi a búcsúbulit. A rengeteg munkahelyi- és otthoni láthatatlan munka miatt a nőknek kevesebb lehetőségük van a szakmai fejlődés különböző formáira, legyen szó tréningekről, kapcsolatépítési lehetőségekről.

Ezek, a lehetőségek hiánya mellett a nők kompetenciájának megkérdőjelezéséhez is vezethetnek. Szakértők szerint ez lehet a bérszakadék elsődleges oka: a társadalom szexizmusa.

Egy 2024-es Eurobarométer kutatás szerint a magyarok körülbelül 70 százaléka gondolja úgy, hogy a nők elsődleges feladata a gyereknevelés, az otthoni feladatok ellátása („A nőnek a konyhában a helye”), míg a férfiak feladata a pénzkeresés. A megkérdezettek közel 64 százaléka azt is gondolja, hogy egy nő „ne helyezze a karrierjét a családja elé“. Az aktuális hazai politikai narratíva folyamatosan erősíti a sztereotípiákat.

Ha férfi vagy, ne maradj otthon, ez nem a te dolgod

„Rengeteg a politikai, társadalmi, gazdasági életünkben megszilárdult nemi sztereotípia vesz minket körül, ami megágyaz, sőt, stabil alapot nyújt a bérszakadéknak” – világít rá a szakértő. Csernus szerint vannak, lennének eszközök és módszerek az olló csökkentésére: a bértranszparencia irányába mutató intézkedések, amikért a szervezet sok éve kampányol; vagy például egy 2019-es, a munka és a magánélet egyensúlyát kitűző EU-s irányelv, aminek célja, hogy a férfiak nagyobb részt vállaljanak a fizetetlen otthoni feladatokban. Ezt Magyarországon a törvényben foglalt határidőnél később, csak 2023 elején sikerült bevezetni, és azt is a kezdetektől fogva „rosszul”: az apasági szabadság a kikötésnek megfelelően tíz nap, de nálunk öt nap után már nem teljes, csupán 40 százalékos bér jár erre az időszakra. 

„Az üzenet kristálytiszta: ha férfi vagy, öt nap után menj vissza dolgozni, ne maradj otthon, mert ez nem a te dolgod.”

Csernus szerint ha megnézzük az elmúlt évek családpolitikai intézkedéseit – aminek visszatérő eleme, hogy egy demográfiai csúcson öltönyös férfiak hoznak döntéseket a nők sorsáról, akikben elsősorban az anyát látják –, azt látjuk, hogy a különböző állami támogatásokat, szociális juttatásokat rendre ahhoz kötik, hogy egy nő hány gyereket szül; azzal viszont már senki sem foglalkozik, hogy ezekről a gyerekekről gondoskodni is kell, ennek felelősségét pedig egy az egyben a nőkre hárítják. 

„Igaz, hogy az Orbán-kormány az elmúlt években kiterjesztette a bölcsődei ellátást, növelte a bölcsődei férőhelyek számát, de átlagosan még mindig 280 ezer bölcsődés korú gyerek jut 50 ezer férőhelyre, és óriási szakadék van vidék és város között is” – mondja Csernus. Szerinte a kormánynak inkább arra kéne koncentrálnia, hogy elkezdje tudatosan motiválni a férfiakat, hogy többet vállaljanak a családi feladatokból, ezáltal a nőkre (legalább részben) kisebb mértékben hárulnának azok a feladatok, amik miatt kevesebb idejük marad a fizetett munkára és a szakmai előrelépésre.

Azokkal számol legkevésbé a rendszer, akiknek égető szüksége lenne rá

Gyakran hangoztatott érv, hogy a nők azért keresnek kevesebbet bizonyos pozíciókban, mert „nem mernek többet kérni”. A szakértő szerint tisztán szexista hozzáállás, hogy a bérek közti különbséget ilyen módon a nőkre hárítják:

„egyszerűen nem igaz, hogy a munkaerőpiacon a nőknek ugyanannyi lehetősége lenne, mint a férfiaknak, és csak a határozottságukon, karakánságukon, ügyességükön múlik, hogy mennyit keresnek”. 

Ha pedig mégis, akkor érdemes megvizsgálnunk a szocializációs folyamatokat: Csernus szerint nőként gyerekkorunktól kezdve folyamatosan megtanuljuk, elsajátítjuk azokat a sokszor bújtatott sztereotípiákat, amik aztán akadályozhatnak a karrierünkben, adott esetben a saját teljesítményünket is alacsonyabbra értékeljük miattuk (ez az „imposztorszindróma”, ami a szakirodalom szerint hatványozottabban érintheti a nőket). 

„Egymás ellen fogja fordítani a nőket az élethosszig tartó szja-mentesség” – írtuk egy múlt heti cikkünkben. Hogy tényleg kompenzálja-e a nemrég bejelentett, legalább kétgyerekes anyáknak járó adómentesség az alulfizetett, gyereket nevelő nők terheit, arra a szakértő válasza így hangzik: „Hosszabb távon biztosan nem”. Az intézkedés nem jár a bruttó bérek növekedésével, tehát a nők fizetése nem lesz magasabb, a bérszakadék viszont adott esetben még növekedhet is, mert még inkább a nőkre hárulhatnak majd a fizetetlen otthoni terhek, ha egyre több és több gyereket vállalnak a különböző állami támogatások miatt. Az épp erre a célra kitalált családtámogatási rendszer eddig egyébként nem jött be: a KSH idén januárban publikált adatai szerint minden eddiginél kevesebb gyerek született Magyarországon 2024-ben. 

Csernus szerint fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a személyi jövedelemadót azért fizetjük, mert szeretnénk megfelelő oktatást, jól felszerelt kórházakat, biztonságos utcákat – ha ezektől a szektoroktól a kormány még több pénzt von el, az biztosan nem megoldás, és nem is igazi családtámogatás.

„Akikkel megint nem számol a rendszer, azok a legkiszolgáltatottabb, szegénységnek leginkább kitett csoportok, és az egyszülős, egygyerekes nők. Ők azok, akiket a kormány időről időre elfelejt támogatni” – mondja az Amnesty szakértője. Szerinte a nők egymás ellen fordítása helyett inkább az osztálykülönbségek növekedésétől kell tartanunk: az szja-mentesség következtében megint a (felső-)középosztály járhat valamivel jobban. A mélyszegénységben élő, nagyon alacsony fizetésű nők kevésbé profitálnak majd a visszatérítésből, hiszen az ő adójuk eleve alacsonyabb. 

Látszatintézkedések helyett valódi, a nemek közötti egyenlőséget és a nők anyagi függetlenségét érdemben elősegítő lépésekre lenne szükség.

Solti Hanna