A törvények meghatározhatják, hogy miként kellene bánni a nőkkel – de a végrehajtásuknál messze többre van szükségünk

–

Izland-szerte több városban további több ezer nő vett részt a tiltakozó rendezvényeken, ezzel pedig a mostani lett az ország történetében a második legnagyobb tüntetés. Az első egy szintén egésznapos sztrájk volt 1975-ben, amely során az izlandi nők kilencven százaléka szüntette be nemcsak a munkáját, de a háztartási feladataikkal is felhagytak – ennek eredményeképp pedig gyakorlatilag az egész ország működése leállt.

Ez nemcsak sorsfordító pillanat volt az ország számára, de sorsfordító változásokhoz is vezetett – többek között ahhoz, hogy a kormány alig egy évvel később, 1976-ban elfogadta a nemek közötti egyenlőségről szóló törvényt.

Ma Izlandot a világ legélhetőbb országai között tartják számon, már ami a nők szempontjait illeti. A Világgazdasági Fórum 2023-as felmérése eredményeivel együtt már tizennégy egymást követő évben vezette a nemek közötti egyenlőtlenségek globális rangsorát.

De akkor miért van szükség a sztrájkra? Miért nem ülhetnek az izlandi nők boldogan a babérjaikon, és élvezhetik az anyáik, nagyanyáik által keményen kiharcolt eredményeket?

A helyzet az, hogy a leginkább egyenlőségpárti országban még mindig nincs egyenlőség a nemek között

Az ember azt gondolná, hogy egy olyan országban, mint Izland, lehet úgy élni, hogy az embert nem csapja meg a nőgyűlölet és a szexizmus legenyhébb szele sem. Az 1976-ban elfogadott nemek közötti egyenlőségi törvény mellett az izlandi kormány 2018-ban a világon elsőként vezette be azt a rendeletet, amely előírja, hogy a 25 főnél több alkalmazottat foglalkoztató vállalatoknak és intézményeknek bizonyítaniuk kell, hogy egyformán fizetik meg a férfiakat és a nőket az azonos értékű munkáért.

Ráadásul nincs hiány erőteljes és inspiráló izlandi nőkből sem – akár a politikában, az üzleti életben, a tudományban, a művészetben vagy a szórakoztatóiparban –, akik bizonyítják, hogy a nők minden munkát egyformán jól végezhetnek. Izland az első ország, amelynek női elnöke volt: Vigdís Finnbogadóttirt 1980-ban választották meg. Emellett mind az anyák, mind az apák jogosultak legalább hat hónap szabadságra, hogy gondoskodhassanak újszülött gyermekükről – ez az egyik leghosszabb törvényes apasági szabadság a világon.

Izland alkotmánya is foglalkozik a nők és férfiak közötti egyenlőséggel, kifejezetten kimondva, hogy minden tekintetben egyenlő jogokat élveznek. (Szemben az Egyesült Államok alkotmányával például, ami ezt nem teszi meg.)

És bár a világ számos részén csak álmodni lehet ilyen helyzetről, Izland még így sem tökéletes hely a nők és a lányok számára.

María Hjálmtýsdóttir aktivista és az izlandi Kópavogur egyik középiskolájának tanára nemrég megjelent cikkében azt írja, nem is kell mélyre ásni ahhoz, hogy észrevegyük a nemek közötti egyenlőtlenségek problémáit, többek között a szexuális és a családon belüli erőszakot, a nőgyűlöletet, a bérszakadékot, a tekintélykülönbségeket és az érzelmi munka egyenlőtlenségeit.

Hjálmtýsdóttir mesél a tinédzserekkel való munka során szerzett közel két évtizedes tapasztalatáról is: „Több történetet hallottam szexuális zaklatásról és erőszakról, mint amennyit meg tudnék számolni. Hallgattam, ahogy a lányok leírják, milyen szorongással élnek egy olyan online világban, amely szexualizálja őket. Több száz fiatallal beszéltem, akik aggódnak amiatt, ahogyan minden halad, a növekvő szabadságjogok reakciós visszahatásával, az Andrew Tate-ekkel, a merev nemi szerepeknek és szépségnormáknak való megfelelés nyomásával.”

A statisztikák hasonló mintát mutatnak

Az Izlandi Egyetem által 2018-ban végzett országos felmérésből kiderült, hogy minden negyedik izlandi nőt erőszakoltak már meg vagy bántalmaztak szexuálisan élete során. (Összehasonlításképpen, Európa-szerte összességében ez az arány 1:10.)

Az izlandi igazságszolgáltatási rendszerrel szembeni bizalmatlanság és az áldozathibáztatástól való félelem miatt a túlélőknek csak körülbelül 12 százaléka tesz feljelentést – és az esetek nagyjából háromnegyedében utasítják el az ügyet.

Még a bérszakadék tekintetében sem történt olyan előrelépés, mint várták: az izlandi statisztikai hivatal szerint 2022-ben a nők a munkaerőpiacon átlagosan 21 százalékkal kerestek kevesebbet, mint a férfiak. Az idei sztrájk szervezői pedig állítják, hogy a hagyományosan nőkhöz kötődő munkakörök, mint például a takarítás és a gondozás, továbbra is alulértékeltek és alulfizetettek.

Mindez pedig aligha tűnik feminista utópiának.

Ráadásul a helyzet sok más, látszólag egyenlőséget biztosító országban is hasonló. A nemek közti egyenlőség bajnokainak tartott országok egyike sem tudta még teljes mértékben megvalósítani azt – beleértve a többi skandináv országot is. Kisebb-nagyobb mértékben mindannyian küzdenek olyan problémákkal, mint a nemek közti bérszakadék, a háztartási munka egyenlőtlen megosztása, a nemi alapú erőszak és a szexuális zaklatás, valamint az igazságszolgáltatási rendszer működése, amely tolerálja mindezt.

Szakemberek még nevet is adtak a jelenségnek: ez az „északi paradoxon”

Az egyik gyakran felvetett elmélet arra vonatkozóan, hogy miért léteznek ezek a problémák a nemek közti egyenlőség előmozdítását célzó politikai rendeletek bevezetése ellenére az, hogy éppen ezek a vívmányok táplálják a férfiak ellenérzéseit – és a sértettség érzését. Ezek a negatív érzelmek vezetnek a fizikai és szexuális erőszakhoz – egy olyan cselekvési módhoz, ahol a férfiak még mindig dominanciát gyakorolhatnak a nők felett.

Más szóval, ezek a változó és egyre egyenlőbbé váló világ növekedési fájdalmai.

Michael Kimmel szociológus már több mint egy évtizeddel ezelőtt rámutatott erre, és „sértett jogosultságnak” nevezte a düh és félelem azon állapotát, amit oly sok férfi érez a vélt társadalmi státuszuk és kiváltságaik elvesztése miatt.

Ez magyarázatot adhat az olyan országok helyzetére is, mint az Egyesült Királyság vagy az Egyesült Államok, amelyek, bár nem állnak annyira közel a nemek közti szakadék megszüntetéséhez, mint az északi országok, rendelkeznek olyan törvényekkel, amelyek garantálják többek között az egyenlő bérezést és az egyenlő képviseletet.

Egy másik elmélet – amit szerintem érdemes az első elméletet kiegészítő, nem pedig helyettesítő elméletnek tekinteni – az, hogy a nők patriarchális elnyomását és kontrollját egykor igazoló kulturális normák valójában nem tűntek el, csak gyakran észre sem vesszük ezeket. Vagy ami még rosszabb, látjuk, hogy ott vannak, és hatásuk lehet arra, ahogyan viselkedünk, de mégsem teszünk ellene semmit.

Legalább megpróbáltuk?

Nemrég bukkantam rá egy cikkre – hála Melanie Hamlett írónő erről szóló kiváló videójának – egy látszólag progresszív svéd férfi írótól, aki szerint szégyen, hogy annak ellenére, hogy a svéd apák évtizedek óta jogosultak a szülői szabadságra, csak elenyésző részük veszi igénybe azt. Majd azzal folytatja, hogy bár ő maga is „megpróbált” „alkalmazkodó, figyelmes és egyenlőségre törekvő férfi” lenni, miután felesége megszülte harmadik gyermeküket, „férfias késztetést” érzett arra, hogy új hobbit kezdjen – síelni, majd készülni egy versenyre, ami annyi időt és pénzt igényelt, amire a családjuknak akkoriban nem volt forrása.

És persze elmondhatja magáról, hogy megpróbálta. Mi meg, hogy a törvények és szabályozások szemmel láthatóan nem sokat érnek az emberek hajlandósága nélkül.

A nemek közti egyenlőtlenség bizonyos szempontból sokat változott az elmúlt évszázadok során – más tekintetben viszont nem. A heteroszexuális kapcsolatokban még mindig nagyrészt a nők feladata, hogy gondoskodjanak a partnerük és a gyerekek szükségleteinek kielégítéséről, az ételről, a ruhákról, a tisztaságról. Ezzel párhuzamosan azonban a háztartási és gondozási munkát nem igazán tekintik „rendes” munkának. Ez az elképzelés pedig átterjed a munka világára is, ami azt eredményezi, hogy a nők által dominált iparágak és szakmák súlyosan alulfizetettek és alulértékeltek.

És még ha a nők be is lépnek a férfiak által dominált területekre, kisebb valószínűséggel léptetik elő és fizetik meg őket ugyanannyira, mint férfi kollégáikat. Nem is csoda, hogy ha egy férfinak kedve támad egy síversenyre készülni közvetlenül azután, hogy a felesége szült – hiszen gondolkodás nélkül megteheti. 

Sok mindenre nem elég a megfelelő rendelet

Továbbra is a nők teste vagy viselkedése – esetleg mindkettő – az, amiről azt hisszük, hogy „provokálja” a férfiakat szexuális vagy családon belüli erőszak elkövetésére, és ezt a retorikát még a világ leginkább egyenlőségpárti országainak jogrendszerei is folytatják.

„Mert rövid szoknyát viselt. Mert kiprovokálta a bántalmazást. Mert tudnia kellett volna, hogy nem szabad feldühítenie a férfit.”

És persze annyi törvényt hozhatunk, amennyit csak akarunk, de mindez nem elég ahhoz, hogy megváltoztassuk ezeket a normákat és hiedelmeket. A politika megváltoztatása sajnos nem garancia a társadalmi változásra. Különösen anélkül, hogy ezzel egyidejűleg ne törekednénk arra, hogy alapvetően megváltozzon a heteroszexuális kapcsolatokról, a szülői felelősségről, a háztartási és „női” munkáról, a szexuális és családon belüli erőszakról, valamint az ilyen visszaélések áldozatairól való gondolkodásunk. 

Pontosan ezért van szükségünk továbbra is arra, hogy újra és újra beszélgetéseket folytassunk ezekről a témákról, és rámutassunk mindazokra a káros attitűdökre, amelyek a társadalmunk kevésbé látható területein rejtőznek.

Ezért kell továbbra is szorgalmaznunk a nemek közötti egyenlőséget – még az olyan országokban is, mint Izland.

Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk forrása: YouTube/ ABC News (Australia)

Mózes Zsófi