Élt egyszer egy medve. Pontosan olyan medve volt, mint a többi: barna, nagydarab, lomha mozgású, de ő szerette karcsúbbnak és fürgébbnek hinni magát. Pedig nem sok oka volt rá, hiszen éjjel-nappal ki sem mozdult a kényelmes, tágas barlangjából, ami egy csodaszép erdő közepén állt. Az erdőben legalább ezerféle fa nőtt, magas, szeszélyes égerfák, komótos tölgyek, lenge nyírfák, játékos füzek, és rengeteg állat is élt itt, olykor torzsalkodva, zsörtölődve, de békében és szeretetben. A medve ismerte ezeket az állatokat, mert valaha ő is közöttük élt, de amikor rátalált a kényelmes, tágas barlangra, hirtelen nem vágyott már semmi másra a világból, csak arra, hogy odabent fekhessen és szundikálhasson.

Éppen ezért ez a medve szenvedélyesen szerette a telet, és legalább ilyen szenvedélyesen gyűlölte a tavaszt. Bosszantotta az ébredő virágillat, mert ő maga az örökös bezártságtól dohos, nehéz szagot árasztott, fejfájást kapott a madarak énekétől, mert neki a sok hallgatástól gyenge és reszelős volt a hangja, és rosszul volt a patak csobogásától, mert évek óta nem tudta, milyen nyakig merülni a hűs, tiszta vízben. A tavasz iránti utálatát más medvék is osztották: amikor rájöttek, milyen isteni a meleg barlangban heverészni, hirtelen ők sem vágytak már mindarra, amire eddig, csak hevertek a barlang mélyén, néha kicammognak, hogy fogjanak néhány fényes pisztrángot, de amint lehetett, vissza is tértek a barlangba.

Tavasz jött télre, tél tavaszra, és hosszú ideig semmi sem zavarta meg a medve és barátai nyugodt életét. Ám egyszer csak történt valami: egy újabb március idusán az egyik társuk elment pisztrángért, és soha többé nem tért vissza. A medvék úgy vélték, beleeshetett a sebes sodrású folyóba, vagy talán egy vadász lőtte le – elképzelni sem tudták, hogy önszántából maradt volna távol. Egészen addig ezt hitték, amíg észre nem vették, hogy egy másik társuk is eltűnt mellőlük.

Ettől a naptól kezdve egyre kevesebben lettek a barlang lakói. Akik közelebb álltak a mi medvénkhez, néhányszor még vissza-visszatértek, nem tűntek el bejelentés nélkül, mint az elődeik, és ők végre magyarázattal is szolgáltak. Az egyikük sajnálkozva vallotta be: nem tehet róla, kinyílt odakint a tündércserje, és az illata hirtelen visszaidézte azokat az időket, amikor még ifjú bocsként az erdőt járta a testvéreivel. Egy másik is tehetetlenül tárta szét súlyos mancsait: őt a rigók szava hívja, úgy csordul most a daluk, mint a méz, sose hallott ilyet azelőtt. A harmadiknak vizes volt a bundája, amikor utoljára visszatért: azt mesélte, halászat közben véletlenül megcsúszott a köveken, és belepottyant a folyóba, ami olyan édesen, ismerősen simogatta, hogy beleborzongott.

A medve megvetően hallgatta őket; fülét, orrát, lelkét rég bezárta már a hangok, illatok, simogatások előtt, és nem is vágyott rá, hogy újra érezze őket.

A többiek kérlelték, csak egyszer jöjjön ki velük, meglátja, a világ még sokkal szebb, mint az emlékeiben, de a medve nem állt kötélnek. Mit volt mit tenni – magára hagyták.

Az idő tovább cammogott ólomlábakon, a barlangban pedig mintha óráról órára egyre sötétebb lett volna. A medve aludni próbált, de nem tudott, vagy csak néhány percre zuhant zaklatott álomba, hogy aztán valami furcsa érzés újra és újra felébressze. Nem volt éhes, a többiek rengeteg halat hoztak neki búcsúzóul, nem volt szomjas, a barlangnak saját, bő vizű forrása volt, mégsem lelt nyugalmat. Aztán egy napon – maga se tudta, hogyan – hirtelen megmoccantak a lábai.

Nehezen állt talpra, elgémberedett már a sok fekvéstől, de végül sikerült, és komótosan cammogni kezdett a barlang szája felé. A különös sötétség szinte már áthatolhatatlannak látszott, de a medve azt hitte, csak a szeme szokott el a világosságtól. Ám amikor a barlang szájához ért, megtorpant: hatalmas hótömeg zárta el a kijáratot. A medve ásni próbált, de a hó keményre fagyott, nem is hó volt már, inkább jégpáncél, vastag és áthatolhatatlan. A medve ekkor megköszörülte a torkát, és mélyről jövő, panaszos hangon hívni kezdte a társait, de semmi nem hatolt át a jégpáncélon. Újra ásott, újra sírt, de nem volt menekvés; a jég mintha percről percre vastagodott volna. Nemsokára itt a tavasz, vigasztalta magát a medve. Érzi a csontjaiban, már nem késhet soká.

De hiába jött el a tavasz, aztán a következő és a rákövetkező, a jégpáncél nem olvadt el. Ott feszült keményen, csillogóan a barlang száján, és szép lassan mindenki elfelejtette, hogy valamikor egy medve élt  mögötte. Még a társai sem emlékeztek rá, akik éveket töltöttek vele a barlangban, a távoli barlangokban élő testvérei sem, de még öreg, fogatlan anyja sem. Senki. A barlangot is messzire elkerülték; csak egy-egy rigó repült néha közel a jégpáncélhoz, apró csőrével szomorúan koccantott rajta egyet-kettőt, azután elrepült. Ilyenkor a szél hangja mindig mély és nehéz lett, mint egy sóhaj...

Kalapos Éva Veronika