Steiner Kristóf: Igaz történet Gázából – szenvedésről, barátságról, felelősségről

–

Minden relatív, és semmi sem relatív

Szenvedek tőle, ha hasogat a fejem, vagy ha nem tudok aludni – de mindez nem tűnik „teljes értékű szenvedésnek” amellett, ha valakinek leég a háza, benne minden ingósággal, amit fontosnak vélt ebben az életben. És aztán ott van az, akinek elrabolták a gyermekét, akiről azóta sem tudja, hol van, aztán az, aki végignézte, ahogy hat gyermeke ég bent egy rakétatámadás sújtotta sátorban, majd később a tenyerében viszi ki onnan a hamvakat. 

Szenvedés az is, amikor az ember segíteni akar szenvedőknek, de számonkérik: miért nekik segít, mikor mások, máshol még jobban szenvednek. Szenvedéssel jár a tehetetlenség is, amikor úgy érezzük, az egész élet, az összes energiánk is kevés lenne enyhíteni mások szenvedésein. És szenvedés lehet – különösen az illető környezetének – az empátia teljes hiánya is: hogy bármilyen tragédia megtörténhet, meg sem érint másokat, mert „mindenkinek megvan a maga baja”. 

Ez az igaz történet egy szenvedő családról szól. Egy apáról, aki minden követ megmozgatott, hogy biztonságban tudja a gyermekeit és a feleségét, miután az otthonuk megsemmisült Gázában. Ez az utolsó szó – Gáza – most minden történetet átszínez.

Lesz, aki itt abbahagyja az olvasást, mert propagandaszöveget sejt, lesz, aki káromkodni kezd, pokolra kívánva Izraelt, aki azért folytatja majd, hogy a végén megkérdőjelezhesse, miért nem egy zsidó család tragédiáját írom le, és lesz, aki tudni fogja, hogy arról is írtam már, sokat. 

Van egy barátom

Mi több, ez a történet is szól zsidókról, holokausztról, túszokról, október 7-ről és Izraelről is. Mégis azzal kezdeném, hogy van egy barátom, Yahya, akivel még sosem találkoztam élőben, mert bár míg tíz éven át éltem Tel-Aviv-Jaffában, számtalanszor jártam és tartózkodtam Palesztinában, Betlehemben, Ramallahban, Jerikóban, Gázába sosem juthattam át, ő pedig sosem kapott engedélyt Izraelbe látogatni. Yahya szakács – az étel és az élet szeretete hozott össze minket, online. 

Már akkoriban, mikor az Insta Reeljein még falafelekkel zsonglőrködött, sokat beszélgettünk róla: milyen jó lenne egyszer együtt főzni, és az ételeinken keresztül történeteket mesélni a vendégeinknek. Ő muszlim, én buddhista, a párom, Nimrod zsidó családban nőtt fel. 

Yahya gyerekkora óta azt tanulta az őt körülvevő társadalmi sztereotípiákból, hogy a zsidók meg akarják ölni, és bár Nimi családja mindig hitt a békés együttélésben, ő is gyakran ugyanezt a narratívát hallotta az utcán az arabokról.

Engem pedig – bár szüleim mindig arra neveltek, hogy merjek mögé nézni annak, amit a társadalom egyértelmű igazságként tár elém, mindkét kultúra dehumanizálására is nevelhettek volna a zsidó viccek, az iszlamofóbia, a fajgyűlölet és antiszemitizmus, ami sajnos máig körüllengi a fehér, keresztény felsőbbrendűség narratíváját. 

Ha már a szenvedésről beszéltünk – ez is az. Amikor az ember tiszta lelke és nyitott elméje bedarálódik az elvárások gépezetébe.

Ahogyan számtalan olyan zsidót ismertem Magyarországon, aki szégyellte, titkolta a származását – marokkóit Izraelben, akik franciának mondták magukat, és meleg férfiakat Palesztinában, akik bujkálnak, miután brutálisan megverték vagy kitagadták őket –, mindenhol ismertem, ismerek olyanokat is, akik ellenállnak, kiállnak, felszólalnak önmagukért, és a hozzájuk hasonlókért. Van, aki békésen, van, aki forradalmi eszközökkel.

Yahya rengeteget kérdezett rólunk, tőlünk

Érdeklődése mindig erősebb volt, mint a társadalmi sztereotípiák, amelyekkel felnőtt. Mindig azt mondta: „Én nem gyűlölök senkit, és nem kívánom senki halálát – békét és biztonságot szeretnék a családomnak, és minden szenvedőnek.” És még akkor is, amikor Rafahban, egy lyukas vászonnal fedett sátorban lakott, számomra emberfelettinek tetsző életszeretettel beszélt. Néha héberül üzent Niminek – őt is, engem is „testvérem”-nek hívott, minden nekünk küldött videóban.

És mindennap tanultunk egymásról, egymástól. 

Minden hír, ami egy újabb, Hamasz által elrabolt túsz már bizonyos haláláról, vagy egy újabb gázai lakónegyed megsemmisüléséről szólt, új, még mélyebb beszélgetést bontott ki kettőnk és a családjaink között, még ha nem is értettünk egyet mindig mindenben. „A rendszer kísérleti nyulai vagyunk” – mondogatja Yahya gyakran. Fotóit, videóit kedvesem szüleinek is megmutattam – „ők nem tehetnek semmiről”, mondta Nimi édesanyja, Irit, aki második generációs holokauszttúlélő. Nimi nagymamája Auschwitz felszabadítása után érkezett az akkori Palesztin Brit Mandátumba, később Izraelbe. Azt mondták neki: ott biztonságban lesz a családja. Nem így lett: fiát, Irit testvérét egy Libanon felől érkező bomba örökre mozgáskorlátozottá, és értelmi fogyatékossá tette, egész hátralévő életét egy rehabilitációs intézetben töltötte.

Mikor Yahya könnyek között mesélte el, hogy a nagybátyja rakétatámadás áldozata lett, és megkérdezte, Nimi volt-e katona, elmondtam neki, hogy nem volt, és elküldtem neki a Breaking the Silence mozgalom honlapját, ahol az Izraeli Védelmi Erők volt katonái tesznek vallomásokat palesztinok védelmében. Amikor Netanyahu elrendelte Rafah ostromát, megmutattam neki a Standing Together munkáját, akik több százezer arab és zsidó tüntetővel vonulnak utcára hétről hétre Izraelben a kormány leváltását követelve, és hangsúlyozzák: sem a túszok kimentését, sem Izrael biztonságát nem szolgája az offenzíva. 

Az irreálisan magas „vám”

Ő pedig elküldte nekem az adománygyűjtő linket, amit azért hozott létre, hogy Egyiptomba menekülhessen – ez idáig nekem nem volt világos, hogy fejenként 7000, Egyiptomnak fizetendő dollár (azaz közel 2,5 millió forint) ellenében átléphetik a határt a gázaiak. És megint csak a szenvedésre gondoltam. Azokéra, akiket néhány kilométerre a határtól az anyagi helyzetük választ el a túléléstől, azokéra, akik Kairó utcáin tüntettek az irreálisan magas „vám” kapcsán, és akiket ezért elhurcoltak a tüntetésekről. És azokéra, akiket felbőszít, hogy e ponton elhatároztam: mindent megteszek, hogy kijuttassam őket.

Barátoknak, családtagoknak, sajtóorgánumoknak küldtem el Yahya történetét, és ahogy lassan gyarapodott az összegyűjtött pénz, egyre fogyott az idő. Volt, hogy hatalmas robbanásokra ébredtek, amelyek után legkisebb fiuk, Hassan napokon át nem tudott, nem mert elaludni. Volt, hogy üzenetet kaptam tőle: „Testvérem, érzem, hogy ezek az utolsó napjaim. Ha meghalok, ne add fel, hogy kijuttatod innen a gyerekeimet. Mondd meg nekik, hogy a testvérem vagy, akire mindig számíthattam.”

És volt, hogy mindezen borzalmak ellenére „együtt főztünk”: megmutatta, ahogy a sátra mellett, szemetet összehordva tüzet rakott, és paprikás rizst készített a családnak, én pedig elmondtam, mi mindent teszünk majd még bele, ha egyszer együtt lakomázunk majd.

Mindennapi felelősségemnek éreztem, hogy ne veszítse el a reményt. Megszerveztem, hogy Egyiptomba érve legyen hol laknia – egy Vörös-tenger partján lévő városka apartmanszállójában, ahol a gyerekek majd ugrálhatnak a medencébe, míg a szülők végre újra lélegezhetnek majd. És mindeközben ő is, én is időről időre szembesítve lettünk vele valaki által: amit teszünk, „nem helyes”.  

Mert „nem szabadna” bíznunk egymásban. Volt, aki szerint azzal, hogy elmenekül, önként „átadja a földet az ellenségnek”, aki szerint „ott kellene maradnia harcolni”, volt, aki szerint áruló vagyok, aki szerint terrorizmust támogatok, és olyan is, akiről egy éve még azt hittem, hasonló az értékrendünk, most azonban azt mondta: „Mit érsz vele, hogy kiszabadítasz egy családot?”, vagy még rosszabb, „Miért nem hagyod, hogy az IDF (Izrael hadserege) tegye a dolgát”. De olyanok is voltak, akik időt, energiát és pénzt nem sajnálva segítettek vinni a hírt: már majdnem megvan a pénz.

A teljes összeg, több mint tizenöt millió forint végül éppen Yahya születésnapján gyűlt össze. 

A boldogság nem megfelelő szó ide

Egyfajta megkönnyebbülés, talán. De az, hogy egyfelől a határátlépési kérelem leadása után még heteket kellett várniuk a dokumentumokra, majd a papírok birtokában a lángokban álló Gázában maga mögött kell hogy hagyja idős édesapját, bátyját és nővérét, akiknek szintén családjuk van, és álmaik is, nem nevezhető hepiendnek. 

Mégis örömkönnyek folytak az arcomon, mikor Yahya három nap csend után először küldött videóüzenetet Egyiptomból – a gyerekekkel közösen, ahol a nyolcéves Rateel, a hatéves Zakaria „uncle Chris”-nek nevezve mondott köszönetet nekem, de éreztem a hatalmas felelősség terhét is, mert innentől kezdve soha többé nem tárhatom szét a karomat szenvedők történeteit látván, azt mondva: „Mit tehetnék én, én csak egy kis ember vagyok.” Tudom, hogy mindannyiunknak számára ott a lehetőség, hogy valamit, akár egészen apró dolgokat, de tegyünk egymásért; hogy hallassuk a hangunkat. 

Egyetlenegy nappal azelőtt léphették át a határt, hogy bombák kezdtek zuhanni Rafahra. Azóta óriási a disszonancia az Instagramomat elárasztó Gázában rögzített videók, és a Yahyatól kapott videók között: aki új, egyiptomi barátaival örömzenél, a piramisok lábánál integet a kamerába, vagy épp egy étellel megrakott asztal körül mosolyog ránk. Még mindig nagy álmunk, hogy egy nap együtt főzhessünk, talán Görögországban, talán Magyarországon, vagy valahol Európában, de ehhez most újabb kör bolyongás vár ránk a bürokrácia útvesztőiben. 

És mindeközben, mert minden relatív, és semmi sem relatív, még mindig van izraeli, aki hazavárja október 7-én elrabolt szerettét. És olyan is, aki generációról generációra öröklődve hordozza magában a holokauszt során átélt borzalmakat, akit elhurcoltak, elzártak, elgázosítottak.

Van ciszjordániai Palesztin, akinek izraeli telepesek gyújtották fel a házát, és van izraeli, akit palesztin ellenálló késelt meg, és van, aki úgy válogat, mint a cseresznyék között, hogy a fent felsoroltak közül mi számít terrorizmusnak, háborús bűnnek, aszerint, mi áll közel a saját ideológiához. 

„Miért nekik segítesz, miért nem másoknak, máshonnan?” – mert másoknak, máshonnan is segítettem már, és még meg fogom tenni sokszor életem során. „Miért róluk írsz, miért nem másokról, máshonnan?” Mert írtam már másokról, máshonnan, és még fogok is életem során. Ez a történet most az emberi szenvedés ezen aspektusáról szól. Azokról, akiktől Yahya történetének közzététele óta napi szinten kapok kétségbeesett üzeneteket – van, aki azt írja, el akarja adni a veséjét, hogy kimenekíthesse gyerekeit a földi pokolból, És bár azt is tudom, hogy ezt sok izraeli és palesztin szülő is megtenné, hogy visszakaphassa a gyermekét, otthonát,

hiszem, hogy lesz, van, akiben egy másik kérdés fogalmazódik meg a „Miért pont neki, miért nem másoknak?” helyett. Az, hogy: „Segíthetek én is?”

Mit lehet tenni?

Ezen az adománygyűjtő linken Yahya barátom Gázában maradt rokonainak megmenekítése a cél. Három másik emberrel tartom a kapcsolatot személyesen: Ahmed, akinek varrodája volt, és friss házasként ősszel költözött be új házába, most pedig semmije nincs, csak a remény, hogy elhagyhatja Gázát. Basma Isztambulban élő Palesztin, aki adománygyűjtésével közvetlen családját próbálja kimenekíteni. Mohammad pedig önkéntes ápolóként dolgozik, és nyolcvanéves, szívbeteg édesanyjával, feleségével és öt gyerekével osztozik egy Rafah melletti több mint húsz fős alkalmi hálótermen – az ő Egyiptomba való átjutásukat itt lehet támogatni.  

De természetesen számos más módon is lehet segíteni még, aki szeretne, és van rá lehetősége: az információk megosztása, a helyzetről való beszélgetés, a több forrásból való informálódás, és a szabad jogokért, valamint a háborús bűnök ellen való kiállás is sokat számít. A saját környezetünkben, közegünkben mindig hangsúlyozhatjuk az azonnali tűzszünet, és a valós, értelmi, érzelmi edukáció fontosságát, elítélve a szervezett, központosított dehumanizálás gyakorlatát, és igenis lehetünk kritikusak az izraeli és gázai vezetés eszközeivel szemben anélkül, hogy cserben hagynánk a szenvedőket, akiknek szükségük van a hangunkra.

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van.

Steiner Kristóf